Évek óta babusgatom a gondolatot, hogy helyileg Montenegro teljesen tökéletes lenne egy freediver tábornak. Lehet, csak azért, mert lelkesít a gondolat, hogy biztonságban beúszhatok levegős barlangokba, amik igazoltan a legjobb merülőhelyeinkenek számítanak. Eddig nem is volt alkalmam szabadon, készülékmenetesen tesztelni az elképzelést. De ma eljött a napja.

Kicsi hajónk vidáman haladt Posseidon fele, nemzetközi csapattal. A jó hetven perc alatt kiszortíroztunk minden feladatot, megtartottuk a briefingeket , ellenőríztük a szereléseket, no meg összeraktam a kis víz alatti kamerámat. Panasonic 3CCD – majd megmutatja nektek, milyen is egy No_1 freediving!

Mire felrángatjuk a ruhát, meg is érkezünk a külső falhoz, sietve ugrálunk, majd a hajó hetyke kanyarral a horgonyzóhely felé veszi az irányt. Mikón felszerelés, kamera, rajtam meg az izgalom. Ennyit a felkészülésről, meg meditálásról. Ketyeg az óra, merülni kell! Lebukom, Mikó különböző úszási manővereket különböző szögekből rögzíti.

Nekem csak nagy levegő, lemerülés! Egyenlítve, gyorsan 6-8 méter mélyre, majd lelassulva, lebegve a barlang száj ásító sötét mélye felé előre. Nem kell sietni. A tüdőbe felhalmozott levegő percekre is elég lehet, még pedig érzem, mennyi rengeteg időre is. Révetegen kapcsolom a lámpát, miközben szó szerint lélegzet visszafojtva ámulok: mámoros érzés ahogy az ember szabadon mozog. Több tucat merülés után teljesen tisztában vagyok a hellyel, a visszavonulás idejével, a tartalékokkal: illetve ott figyel a kamerával a lehetséges levegőforrásom is… Eszembe sem jut levegőt kérni – hiszen pont ez a nagyszerű, hogy mi csodát lát az ember saját erejéből, saját korlátait feszegetve. Nem számolom sem a mélységet, sem a lenn eltöltött időt, érdektelen, mennyit is úsztam… egyszerűen csak érzem a merülést, hogy lenn vagyok, élvezem a képességet, ami lehetővé tesz arra, hogy kalandozzak a csodás barlangban. Mikor érzem a rekeszizmok figyelmeztető összehúzódását, tudom, hogy kijárat felé kell kacsintani. Lazítok, spórolósan használva az erőmet, lazán emelkedem a felszín felé, ahol friss levegővel tölthetem meg tüdőmet.

Nem kell sok pihenő, érzem, kész vagyok újra lemerülni. Azért várok még egy jó percet, hiszen nem hajt semmi – majd pár mély levegő után újra lebukom. És újra, meg újra! Bejárom mindkét barlang belsejét, a nagy alagút összes csábításának engedek. A mennyezeti ablakokon ahogy a fények bezúdulnak, a mennyezeten tükröződő buborékfüggöny, a lámpám fényében előszökkenő színek… Minden szívdobbanásra jut valami ámulatba ejtő képzet, valami kompozíció, amit a receptorokon tóduló megannyi benyomás rendez az agyban egésszé… Gyönyör a maga sajátos nemében.

Mikóval cserélünk: megkaparintom a kamerát, a légzőkészüléket, majd uszonyt is cserélünk. Most övé a főszerep. A fiú jó tanítványom: ugyan egy hét alatt hasonló szintre tudnék fejleszteni bárkit, aki alapfeltételileg alkalmas, de Ő egy a jobbak közül. Rajta a sor, hogy megtapasztalja, azt, amit az elébb magam is átéltem.

Megfoghatatlan mit is. Nem sikerülhetett kifejeznem, leírnom ezt az állapotot, ezért nem csodálom, ha többen legyintenek, s bezárt értelmükbe sajtolt klisék alapján extrém villongásnak vagy veszélykeresésnek bélyegzik örömmámoros barlangi játszadozásunk. Azért csak ott lebegek , ahogy meghökkenten figyelem kamerámon keresztül Mikó könnyed mozgását. Meghökkentő, s magam is azt veszem észre, hogy visszatartom a levegőmet vele együtt.

Gyorsan megy az idő ebben a víz alatti világban. Néhány lélegzet, és eltelt egy óra! Ideje visszatérni a csapathoz. Ujjongva szállunk a fedélzetre, vesszük fel a munkát, miközben hoztunk magunkban valamit. Ebből a kamera is elcsent pár pillanatot, de a titok, hogy a másik világba költöztünk egy kis időre, egyelőre a mienk. (hamarosan a neten!)

Igazából a felhajtó ember terelte össze a csapatot, akik ugyan amerikaiak, de időnként héberül társalognak. Külön fuvarral megy értük a hajónk Kumborba, felvenni őket. Összes információ amit tudunk, hogy 8 búvárról van szó.

Természetesen várunk rájuk, ki be ugrálnak, nincs ki megmondja a létszámot, nincs vezetőjük, meg amúgy sincsenek tekintettel semmire látszólag. Fura érzés kezd úrrá lenni rajtam, mintha a statikus elektromosság a szőrszálaimat borzolgatná: azt hiszem stresszelek. Már most szeretném őket a parton, a hátunk mögött tudni, de sajna addig még van tennivaló.

Félkészek vagyunk: összeszereltünk pár készüléket, hogy spóroljunk az időkkel. D emi kellhet még?

Mikó az első sorban – azaz ő ma a manager a hajón. Én csak háttérposzter vagyok, amolyan hajó szelleme státuszban. Csak teszem a dolgokat, meg súgok ha kell – de a mutatvány eléggé összeszedetten alakul. Szerencse, hogy utasainkat tekintve egy négy fős magyar család van velünk, akik hajón zenéltek évtizedet: nem merülnek, csak kirándulnak velünk. Sajna a családfő szigonyozni jött volna, de ezt induláskor megbeszéltük, hogy nem lehet. Szimpatikus emberek, két hihetetlen szép kislánnyal. Menet közben már érezni, hogy érzik a helyzetben rejlő nehézséget: ez az amerikai team nagy rizikó forrás – tehát szimpatizálnak velünk.

Először is: emberileg túl hangosak. Másrészt valahogy azt érzem, hogy ezek itt nem igazi búvárok, amin túl ki akarják szolgáltatni magukat. Csak két embernek van itt a vizsgakártyája, állításuk szerint van többen 300 merülésesek, de van itt olyan, aki 7 éve nem merült, van aki 60 éves, van aki 15. Ajajj: ha most lennék német búvárbázis, akkor örülhetnék: a manager elhajtja az ilyen hordát. Dragan szokatlanul csendesen kapaszkodik a korlátba: azt hiszem be van stresszelve Ő is: most teljesen ránk van utalva.

Kezdődik a buli: érkezünk Kék Barlanghoz. Nem kis emberi feladat mire mindenki elkészülhet, meg vízbe ér. Mint az olaj, úgy terülnek szét a felszínen, az öböl minden sarkába jut belőlük pár darab. Mozdulataik, készülődésük mindent elárult: más merülési kultúra.

Mikó 2 kezdővel birkózhat, én viszek egy ötösfogatot, amit egyetlen szólóvendégünk egészít ki párosra. Remélem, nem falcol be. Tehát lemerülés, majd indulás. Azon kívül, hogy a kommunikáció sehogy nem megy velük, egész jól jönnek: szépen lélegeznek, elfogadhatóan úsznak gomolya alakzatban, mindenki mindenkit előzget, buddy system eléggé elégtelen.

A biztonságos útvonalon viszem őket, egyetlen lámpással világítgatva a barlangban. Hosszú merülés, pár fellövődéssel fűszerezve. Megúsztuk. Mikó is. Első igazi nehéz feladatán van túl a gyerek – tutti, hogy erről tudna mesélni bővebben.

Merülés után pár szavas eligazítás: kérem cseréljenek palackot, mit hova rakjanak, elmodom mi lesz a program: irányDobrec, ebédszünet, majd roncs merülés Patrolacon. Mintha a falnak beszéltem volna, cuccokat szétdobálták, mint a Balkán tourson utazó focihuligánok. Hát civilizáció vazze, meg merülési kultúra, hozzá amerikai álom. Tiszta sor előttem: oda nem megyek, köszönöm a kostolót.

Fél óra múlva üres hajón takarítjuk a romokat, rakjuk el a cuccokat egybe, majd cseréljük a palackot az egész áldatlan fafejű csapatnak. Jobb így, legalább minden rendben lesz, nem kell oktatást tartani. Tehát szerelünk. Kicsi ebédszünet, majd Patrolac merülés minusz 1 fővel. Itt a kötélen ereszkedéskor kiszáll egy ember, a szállóigévé vált Bob papa. Okés, hogy 14 méterről felfújjuk a jacketet, hogy rakétaként szálljunk fel! Persze, 300 merülésnél amerikában is így nyomják – gondolom. Azért a merülés simán lemegy, ami után érthetően nagy gázzal húzunk elfele, kidepózni a problémákat.

A csapat jó volt: műkszik a dolog, sikeresen lefutott egy nehéz program. Még pedig olyan, hogy szerintem erről fogok sztorizni a jövőben, ha oktatok, ha sörözök, talán még az unokáknak is, esti meseképpen.

A roncs meg csak van. Kimentünk körülnézni, volt egy pihenőnap emiatt. Dragan modja, hogy várunk, túl sok az okos, sok az ötletük, majd ha mindenen túl vannak, akkor jön el az ő ideje. Szóval felsóhajtottam, ahogy minden zökkent vissza a megfelelő kerékvágásba.

Ugyan hosszúak a napok, de végre összeállt a rendszer ami pillanatnyilag három fős.

Kicsi ipari munka ami kinéz: az üvegfenekű hajó alkudik, hogy mossuk meg az ablakait. Azt mondják este 7-re jönnek – de nem teszik. Fél óra után se tűntek fel a horizonton, úgyhogy lelépünk.

Reggel jön a telefon, hogy Bijeloban tiszta olaj a víz. Elsüllyedt egy hajó, mint is tudok? – Pisti hívott, aki ott nyaral a családdal, de nem tudtam neki semmit mondani. Merültünk a yugo miatt két óvatosat: Tihany, aztán Higgins. Itt haladó feladatokkal, meg némi hülyéskedéssel voltunk elfoglalva merülés helyett, no meg bailout specialistáztunk, több kísérletbe fogva. Mikó eközben szénné lett fotózva, én meg valamiért csomó sós vizet hörögtem a reduktoromból. Fejenállva kész szódaautomata! – ezen kell kicsit változtatni!

S.O.S. – hívás, délután fél 6 – embereket kidepózzuk, aztán Dragan féle kommandós start, egy órányira Bijelo, megyünk roncsot nézni! Dobogás a szívnél, ipari kaland, kérdőjelek! Várakozva haladunk a katasztrófa helye felé. Fémhegyek közé vizibolhaként evez be a Norma, mocskos nagy mólokhoz kötünk ki. Körben a hajókon kopácsolnak, hegesztő fények villognak, flex szór szikrákat, égnek már a fények, Nap a látóhatár peremén pislog kifele a keretből. Jó lesz sietni!

Tárgy: egy nagy szállítóhajó, orra a levegőben, tatja a víz alatt. Félig elsüllyedt… Körülötte olajkordon, a part felől meg nyüzsgés, rádiós munkások fel le rohangálnak, egy securitis tag meg szól, hogy ne filmezzünk. Tehát vízbe be!

A hajóról ugrunk, aztán úszva haladunk a mólók alatt alig 150 métert a hajóig. Zöld a víz, a felszínen minden lebeg belemosva az előző esti vihartól. Aztán egyszer csak selymessé válik a víz, a bőrön meg kéregként tapad a fekete olaj. Meg a cuccon. Meg mindenen. Olaj íze tölti el a szájat, pedig ez csak a gőze.

Nem véletlenül kézben hoztam a reduktorom eddig a felszín felett tartva, a kamerával dettó eképp birkózva. Tökig az olajban úszunk! Nagy barna folt közepén ringunk, keserű a szám röhögni Dragan olajos képén, mert valószínű én is úgy nézek ki.

Persze ott volt még Mikó, az első ipari merülésén, csak pillog nagyokat. Briefing a’la Dragan: ha erősen világítok filmezz, ha nem erősen, akkor ne. Azt hiszem ha fél szavakbül is értek, ez nem írja le konkrétan a merülést. Ezen gondolkodva harapok rá a csutorára, mikor az Öreg jelez, aztán máris elsüppedünk a csúnya levesben.

Tutto bene! – tisztára, mint Gyékényesen egy vihar utáni napon. Na, hajrá, előre a homályban! Mellettünk a hajótest, amin fogalmam nincs mit keresünk. Haladunk végig, aztán persze találunk rajta komoly nyomokat: szerelési célokkal a vízvonal felett meg-megnyitották, látszik, ahogy a vas végig van húzva lángvágóval, a hegek mögött pedig a hajó gyomra ásít. Jön a propeller, ami egyben a roncs legmélyebb része. Félig az iszapban, azaz legalább még méterek vannak lefelé a hajóból. Dragan tudja, merre induljon, emelkedünk kicsit, látszik, tudja, hol keressen. Meg is van, a tat részen virít egy hatalmas nagy szerelőablak. Mélység 7 és fél méter. A szürke festéken fekete égésnyom tanúsítja, hogy itt is körbevágták a vasat lánggal, mégpedig jókora darabon. Komolyabb gépelemcseréknél előfordul, hogy nem férnek máshonnan a konstrukcióhoz, mint ha kivágnak a hajó oldalából egy elegendő darabot. Nos, még ma sem tiszta előttem, hogy ezek a szerelőnyílások okozták-e a katasztrófát, s hogyan? Csak veszem a videóval ezt is, mert kollégám igencsak erősen világít. Aztán elérjük az orrészt, ahol Mikóval összekacsintunk, mialatt Draganunk leoltja lámpáját és eltűnik. Kicsit naívan keressük, jelezgetünk a lámpával, majd mire elhal a buborékhangja, feladjuk és vissza indulunk a startpont fele. Két alak figyel bennünk a rámpáról, baráti erők: Friki + 1 fő.

Ahogy kiérünk, szólnak, hogy irány a vezetőség, meg akarják nézni laptopon a felvett anyagokat. Semmi akadálya, Kerasub profin nyomja, hát persze, hogy mozizhatnak.

Megy a tárgyalás, hát lelépek a vetítés után. Ki tudja, mi lesz a balhéból: Öreg mondja, hogy van egy ötlete, ki lehet rántani a gépet. Rég láttam ilyen lelkesnek, csak úgy vibrál. Én meg már láttam pár sikertelen, ehhez képest zéró kaliberű feladaton ügyködő csapatot felsülni – sőt, benne is voltam pár akcióba. El nem hiszem, hogy lehetséges valamit kivitelezni, ez olyan kaliberű ügy. TECHNIKA kell ide, erőforrásokkal! Egy biztos: a holnapi újságokban ott virít a sztori, meg a roncs még hetekig itt fog állni. Mi meg holnap tutti megint visszatérünk valami ürüggyel – csak remélem, hogy merülni fogunk majd rendeset, értelmesebbet is az olajdive specializálódás helyett. Nekem egy olajozás elég volt mostanra.

Másrészt késő is lett, ringatás nélkül sikerült aludnunk térni. Kéne már egy szünnap, a fene egye ezt a rohangálást!

Fontos szerintem, hogy egy nap, mindenki annyit merüljön, amennyit akar. Dragannal ez nincs tervezve, nincsenek számok, sem tervezés: azaz lehet bárki fia a hajón, annyi merülés van, amennyi palack. Ezen a szép napon Prodive-ékkal (Budvai DC) kiegészülve, általános három merülést behintve. Kapkodom a fejem, hogy, hogyan? De azért be van vállalva 2 intro is. Az eredmény: persze utolsó palackig merülés, akinek nem jut, nem jut.

Már az útvonal tervezésnél beszaladt az anomália: egyik cikkcakkot a másik után rajzoltuk a levegőbe, mire sikerült megegyezni a merülésekben. Tihany, Zajnice, Poseidon, Plava Spilja, Patrolac, Zajnice, hazatérés lett kitalálva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fullos nap, nyálcsorgatós jó kis merülések: már aki győzi majd palackkal. Vagy lámpával? Tejszínhab a tortán: mára lett tervezve éjszakai merülés. Ezt két kis Kowalskival meg a késői visszatéréssel nehéz lesz megcsinálni…

Részemről két B-profilú merülést csináltam a skacokkal. Nagyon menő csapatom volt, vékony levegőfogyasztással, higany mozgással, no meg félelmetesen olajozott beöltözéssel. Mire Poseidonnál odáig jutottam, hogy kiszortíroztam a holmikat az újaknak, az eleje már a vízből pislogott beöltözve. Nem várattam meg őket, ugrottam két perc alatt. Irány a szoros!

Az első alagút után a ligetet jobbra szoktuk kerülni. Azokkal, akik bombabiztosnak tűnnek, a létező legrövidebb úton, egy kis ablakon tuszakodunk keresztül cselesen: a hullámmozgás ritmusára lehet átbillenni rajta: mikor nyom áll az ember, de mikor húz a visszaáramlás, akkor mintha puskából lőnének ki! Ez amolyan teszt és élményelem, amivel kiderül, fél-e valaki a barlangtól. Nos, mi a falat céloztuk, ahol egy felfedezetlen barlangot sejtek tavaly óta.

Tehát átevezünk a platón, aztán ásít a nagy kék alattunk. Zamek! – irány lefele, zuhanunk 8 méterről mint valami ragadozó madár. Fék harmincötön, aztán csak oldalazunk jobbra le. Hűvös nyugalom 16 fokon, meg a nitrogén, languszta lakótelep, meg egy párnacsillag fogad kapásból. Aztán révetegen haladunk negyvenen, dekojelnél kicsit felbillenünk, annyira, hogy beleszaladok a barlangomba. Finom! A többiek vagy 10 méterre, merednek magukba rendben szépen, én meg pásztások kettőt és memorizálom a koordinátát. Új info: ez lehet, ogy tektonikus üreg, szűk, ék alakú, mintha egy óriás repesztette volna ketté egy nagy suhintással a sziklákat. Nekem hihetetlen színesnek tűnik, de csak futó pillantásokra van idő.

Emelkedni kell. Cafrangos úton, vagy fél órás emelkedéssel megyünk vissza, a hajóhoz. Elismerő tekintetek, átélt élmény az arcokon. Tetszett a csapatnak, bár fogalmuk se sok volt, merre jártunk. Rescue kollega törökországban dolgozott anno, rámnéz: mondja ez volt eddigi legjobb merülésem! De hogyan tudok visszatalálni? Merre a csudában voltunk? Na, ilyenkor mosolyog az ember büszkén, mint sem szerényen, ki kell közben fújnom a levegőt, nehogy mellkasi problémáim legyenek.

Másodikra szinte azonnal ugrunk a szomszéd kék barlangban. Még él bennem az idea, hogy lesz éjszakai merülés védencemnek, de már vészesen fogynak a palackok. Tervem az alternatív B pálya: sziklakert, meg a négyes, ötös barlang. Ezúttal hetven percet evezünk kisebb mélységen mint 12. Egyetlen bonyodalom a négyes témánál támad: teltház van. Életemben itt búvárral még ritkán találkoztam, most meg még két csapat rúgja egymást előttünk. Na, néznek is bután, mert zavarba jönnek, ki kivel van. Ha úgy megtervezték a merülést, mint a helyi kódex hívei, akkor lehet is nagy nézés. Mint minden bonyodalom, ez is megoldódik. Egy párkány mentén lesegetünk, az év első kis gyökérszájú medúzáját csalogatom le a felszíni hulladék álcájából. 3 perc alatt kiürül a járat, mint meccs után a szurkolók, csordaként rohannak kifele mellettünk. Aztán szép újra, percek a hajóig, palack nista. Na de ennyi és ilyen merülés után az ember már csak egy meleg teát, max. egy jó masszőrnőt és pihenést kíván. Fiaim tehát nem lázadnak, míg felvázolom tényeket. Budva team ül reggel óta neoprémben, hát megyünk is Patrolacra. Buknak egy jót, Zajnice következik. Dragan koma még két introval tette magát boldoggá, meg vitt is csapatot. Szóval, enyhe elismerő kárörömmel nézem a kissé szürke arcát: ötven éves a pali, 5-6 órát aludt, de bírja mint mi. Na, akik figyeltek az elején, azok most érdeklődhetnek, hogy Tihannyal mi is van? Skacok, se palack, se értelme ezek után, de jó hír, hogy holnap is lesz nap. Akkor talán ott kezdhetünk.