Mamula alatt

Mamula alatt

Szerbül Bunar, magyarul ciszterna. Június óta bizarr ígéretként lebeg ez a szó, mikor is helyi bossunk a Mamula erődje alá merült. Meg egy nagy göngyöleg kötéllétra súlyosbítja a fenyegetést, amit a sors és annak Dragan nevű végrehajtója kínál.

Majd hülye leszek kihagyni, gondolom, mikor letekintek a mélybe, ahol a tükörkép helyett is sötét mélység csillog a víz felszínén. Indiana Johns feeling, ereszkedés a múlt titkos bugyraiba! Clive Kussler klasszikusa jut eszembe, mikor Mexicoban inka vízgyűjőbe merült a hős, barlangrendszereket és persze aranyat rejtő mélységeket leküzdve.

Kár ragozni, gondolom a kedves olvasó számára is lehetetlen lett volna kihagyni a leereszkedést a Mamula eme titkos és bizarr szegletébe.

Elsőnek ment Dragan, utána a cucca, majd én és a cuccom. Odalenn, a boltív alatt rekedt levegő antik párlata az idő múlásának áporodott szagát koncentrálta. Szinte éreztem a nyirkos, hideget, amiről a sírok mélyén enyésző csontok mesélhetnének igazán. A mi csontjaink a neoprén ruha melegében ereszkedtek a hideg vízbe, mely zölden dereng a hatalmas teljesítményű kameralámpák fényétől.

Én csak szemlélődő kísértetként a kamera mögött figyelek. Látom a beomlott, bedobált törmeléket a kútnyílás alatt. Van itt faragott kő, faág, szemét és apró törmelék. Van itt piros művirág, néhány aprópénz, és lassan gomolyodó finom fekete humusziszap. A kamera lassan jár körbe, én követem. Körülnézek, nyugtázom, hogy három méter a mélység most, a vízgyűjtő pedig lehet vagy hat méter átmérőjű. Tiszta, édes víz. Mármint a körülményekhez képest. Végigkopogtatom a falakat, sehol egy titkos kő, egy vésett szimbólum, egy elforgatható mechanizmus árulkodó jele. Nincs oldaljárat, alagút, további kamra. Ez nagy csalódás! Ok, commandó véget ért, irány fel! Jó felderítő lazaságával ugrok ki a kútból, majd megyünk át mindenestől a következő két bunarhoz. Bevallom, itt már le sem mászok, olyan tömény szag csap ki a kútnyíláson. Azt hiszem, megvárom, míg kolléga körbenéz. Mégpedig a kötéllétrán csüngök a mennyezet magasságában, kamerázva a lenti dimenziót, ahogy a kamera a víz felszín alatt megvilágítja a látványt. Persze, borzongató csöppet, leng is a létra, az ujjak meg fehérednek a kapaszkodástól de csak mert annyi ideje lógok már félig fejjel lefelé. Sikerül felmászni úgy, hogy kamerám nem zúztam, sem nem merítettem le a mélybe – jobban féltettem, mint magamat. Ejh, ez a felfedezősdi nagyon klassz, nem lehetne ezt hivatásszerűen csinálni?