Tranzit 3

Tranzit 3

Már tranzitmánia. Azzal, hogy az ember elindul, akkor van csak gond, ha ott viseli a homlokán a bélyeget. Ilyen jelzés legalábbis a „turista vagyok”, „mozgó ATM”, „napi balek” stb. címkék, amit ha nem is visel, az útszéli hiénák simán ráverik.

Pontosan tudtam, hogy hol, mikor, kb mennyivel .sztak át, de két okom volt, hogy hagyjam: először is, nem akartam bizalmalan és tuskó lenni, egy kicsinyes idegen, aki ellenszenvet tanúsít a helyiek iránt – még ha azok kemény napi hiéna munkájukat is végzik, kis családjuk fenntartására. Ugyanakkor mint ember, nem tudtam lereagálni, azt, hogy hess, nem kellesz haver. Pedig nem kellenek – ehhez és hasonló hasznos tanácsokhoz fog vezetni majd a „hardcore” oldalunk linkje későbbiekben mintegy jó tanácsok gyűjteményeként.
Második okom: maga a tanulás. Saját kárán tanul az ember, azt azért igyekszik nem halmozni. Szóval idegenként akárhogy is viszonyul az ember az Élethez, azért bármi konkrét tapasztalat, info nélkül nehéz a túlerő ellen. Egy éspedig első alkalommal lehet valakit csak behúzni a csőbe. Ez a ráutaltság taktikája. Tehát zöldfülűként a helyzet kezelésével nem boldogultam, nem sikerült megtalálni a kulcsszavakat – sokat kell még tanulnom. Mindezekből kifolyóan, ha az ember idegen földeken vág át, ráfér a jószerencse, meg a józan ész. Ha ez a z út hosszú és állandóan résen kell lenni, akkor aztán kezd mániákus lenni, vagy pedig bekerül a laza hardcore utazó kategóriába. Na sajna még csak a mániákus fokozatnál vagyok, mert napok óta költöm a tanulópénzt.

Tehát Kuta, ébredés a párás forró trópuson. Kinézve az ajtón barátságos pálmaegyüttes harsogó zöldje köszönt, egzotikus madárhangok a levegőben, meg kakas kukorékol. Az éghajlat rendben. Megreggelizünk a franciákkal, még ajánlok nekik úti célokat aztán ők el, én meg a partra indulok. Keserű a szám, mert nem ment az alku, a szoba így tehát nem egy sikerélmény.

A tengerparti séta a jó tűző napon, árnyékos személődés, egy jó nasi goreng igazán jó lazulás. Az árnyékban mindenféle öregasszony mindenfélét kínál, ki csak masszázst, ki pedig portékát árul. Máshol beachboyok szörfleckét, vele üdítőt és sört árulnak.

Élet a parton. A legkafább mozi élőben: jön idősbb házaspár. Célirányosan, masszázs végett. Javasasszony nagy elánnal leterít egy nagy takarót a puszta homokba: woala kész a masszázságy! Aztán elkezd dolgozni a hölgy tagjain. Apuka leül. A gépezet pedig beindul: kettő perc alatt, nyolcan telepednek még rájuk, az öregen pedikűr, manikűr, fül és orrszőrnyírás, talp és hátmasszázs minden játszik, jut anyókának is. Innentől nem látni semmit, legyűrték őket rendesen. Legyen jó nekik.

Tovább illegek, időm mint a tenger, kikalkulálom a folytatást: létszükségletes vásárlás, pénzváltás, taxi!
Fafej, vazze, nem csípem magamat, mert két órával előbb pottyanok a reptérre. Relax program. Vagy másfél óra után már egy szakszervezetnyi helyi erő vesz körbe, de csak azért, mert ők is ott pihennek, ahol én. Jól elbeszélgetünk az élet dolgairól. Például, hogy a nyugati szél nem jó, az rossz halakat hoz. A hal ára meg fel fog menni a következő hónapban, nehéz a halászat, meg hogy hol szép Indonézia. Jó helyre megyek mondják, jó utat kívánnak.
Azt megszoktam Egyiptomban, hogy az arabusok mert fordítva olvasnak, a sorban mindig az utánam jövő elébem vág. De ezek a kis indo emberek, ezek még annál is nyomulósabbak, nagyon fel akarnak jutni a repülőre. Az ülés kicsi. Megtörve érek Makassarba, bólogatok bambán egy hiánának, majd lerakom a csomagjaim és újra elkap az ember. Nem úszom meg, bénán és picit átdobva szurtos kis tranzithotelbe érek. Érzéseim vegyesek, azért aggódom a csomagokért. Meg hogy mit hoz a holnap? – A sziget című film jut eszembe: egyszerűen nincs sziget. Mindenki csak klón. De ez már a vég, valahol az út negyedik napján. Ami légyen az utolsó előtti.