Pulau Dokri
Category : Blogroll , Karas diving blog , Papua Paradise , Uncategorized
Ahogy a többi helyet, ezt is nevezhetjük a meglepetések zátonyának. A bázistól pár perc hajóútra, közvetlen a sarkon áll, egy nagyon prospektusba illő, fehér homokpad keretezve pálmafákkal, gyönyörű zöld növényzettel benőtt sziklahát vonzza magára a tekintetet. Lakatlan, apró kis szárazföld, közvetlen két sziget között, így aztán áramlások fogják közre. Néha nem is akármilyent sikerült megtapasztalni! Amúgy békés, nyugodt merülést kínál, ami leginkább a nyílt víz, azaz északi oldalról driftelhető, áramlás szerinti irányban.
Papírforma szerint lehet találkozni black tip reef shark, wobegong, és teknős fajták képviselőivel. De ez persze nem minden. Mondtam, hogy azért tartogat meglepetést.
Ha első élmény alapján ítélő, kezdő búvár lennék: messze elkerülném, ellenségemnek ajánlva. De tréningezett pajszer búvárként megláttam benne a kihívást. A víz homorú tükörként simult a sziget pereméhez, keretként örvénylő fodrokat vetett, a balga is láthatta, hogy itt áramlás van. Ami amúgy kell egy jó drifthez. Deepstart, azaz semmi kecmec, rögtön le a korallra. Aztán az inerciarendszer beköszön, miszerint száguldó korallba kapaszkodni nem egyszerű, főleg, ha úgy tűnik, mintha egy vízesés alatt állna az ember, ami tép és szaggat, mint bizonyos Floki a lábtörlőt. Ebből aztán lesz bucskázás, jóízű kapálózás, fejkapkodás, hogy azért figyelnénk egymást. Jó, hogy csak négyen vagyunk. Kevésbé kiváló, hogy az áramlás próbál a korall rézsűn felfele tolni, mi meg igyekeznénk a biztos áramlási zónába kerülni lefele, ahol a talajjal párhuzamosan mozog a víz. A felvázolt helyzet ezen része szorultnak nevezhető.
Szerencsére az izgalmakat felváltja a békés száguldás. Imádok langyos vízben lobogva elsuhanni a táj felett… Turbós teknősök rongyolnak keresztül, bevillan pár nagy hal a nagy száguldásban, időnként valahogy keresztbe is fúj egy-egy fuvallat a fejünk felett, ezért kényszerből, de taktikusan húsz méteren tartjuk az irányt, kedvező sodrásra állva. Jó harmincöt percet szuszogunk, mire a nyugati platónál a korallkerthez érünk. Safety stop of course, benne teknős és wobegong. A fejemben meg a tiszta elhatározás: ide vissza kell jönni, lenne mit nézni! És ez így is lőn. Leven. Lett vala. Tehát folytatás következik. Kevésbé extrém.
4 Comments
RáJa
2010-01-18 at 1:10 pmManták, planktonok, békák, milliónyi varázslatos élőlény megtekintése áramlaton utazva egy álomgyanús helyen…megvehető
Jeges-esős, szeles viharban, BKV sztrájk idején, szmog-riadó miatt autódból kiszállítva felbirkózni magad a félóránként közlekedő 1-es villamosra: életérzés.
Lődy Annamária
2010-01-22 at 11:05 amSziasztok Pápuaiak!
Talán, mert mint mondják “A szomszéd kertje mindig zöldebb”- de továbbra is vágyódva gondolok az ottani létre. A más kultúrához: ez a legnehezebb- itt is ott is, mindenhol: a másik ember másféleségének megértése. Sokan vannak, akik mindig csak önmagukat keresik a másikban “egyre gondolunk!”, “ugyanazt szereti ,mint én”- mondja örvendezve a nagyon is önmagába bezárt /és bocs a szakmai megközelítésért/, de nagyon is nárcisztikus ember. Egyszer réges-régen egy professzorom azt mondta nekem .”Csak szabad emberek szerethetik egymást”. Ebben a vonatkozásban szerintem a szabadság az, ha te se akarsz másmilyen lenni- olyan, mint Ő, és Ő sem várja el tőled azt, hogy olyan legyél, mint Ő. Igy a figyelem teljessé válhat és ez szabad utat nyit a konstruktív együttműködéshez.
Csak kevés ideig voltam én ott, de nagyon átjött, hogy a benszülöttek nagyon másként élik meg az időt, a kapcsolataikat, azt hogy mi a fontos…Jó régen vitték közéjük a kereszténységet/ van is evangélikus templomuk, el is járnak oda rendszeresen/ mégis az ősi szellemvilág mozgatja a valódi hitvilágukat. /Pl. van aki nem megy el a Temetkezési helyre, az építkezés megkezdése előtt 3 helyen tartottak szelleműző szertartásokat a szigeten/ Talán igy van ez a kertészkedéssel, építkezéssel is: mi nem értjük, hogy miért olyan nagyon lassan leszik föl a SAJÁT pihenőhelyük fölé a levélből készült tetőt, ők bizonyára nem értik, hogy nekünk ez miért furcsa, vagy idegesítő. Mi rohanunk A-ból B-be- azt gondolván, hogy ezen sok múlik pl, hogy aki hamarabb ér oda, azé a sajt. Ők nem rohannak sehová, benne élnek a természetben, elfogadják, amit az ad nekik-jót-rosszat.Van ebben valami-a számomra irígylésre méltó alázat. Tudom sokan ezt tartják egyenlőnek a primitívséggel. Ők önmaguktól nem tartanak kecskét. Minek? Belógatja a madzagját a tengerbe és kifog annyi halat, amennyit megeszik.
Tegnap hallottam autóvezetés közben a rádióban, hogy annyi jó minőségű élelmiszert dobnak ki naponta Angliában, amennyiből táplálni lehetne az éhező afrikai lakosság egy jó részét. pl. csak krumpliból 5 millió szemet. Én azt tartom aggasztónak, ha valaki túlságosan meg van győződve arról, hogy az ő szisztémja az egyedül üdvözítő.
Dehát mi búvárok ezt tudjuk, hiszen mélységes alázatra van ahhoz szükség, hogy mikor bemerülünk a vízbe, elfogadjuk az ottani léthez szükséges feltételeket- és igy tudjuk azt átélni, hogy az a nagyon is másfajta közeg befogad minket.
Varázslatos egy iskolába jársz te most Karas! Jó tanulást!
Annamária
Karas
2010-01-24 at 9:56 amWow! RáJa, az életérzések csak úgy áramlanak! Máris átéreztem, milyen lehet betámadni egy teli villamost. Nem hiszed, el, de ezek prospektusba illő extrém kalandok innen nézve. Ha haza megyek, nagyon meg fogom becsülni az otthoni lét minden egyes vele járó életérzését.
Itt meg egy listát szerkesztek arról, amit itt kell megbecsülni. Ha már “megvettem” legyen is az enyém 🙂
Karas
2010-01-24 at 10:04 amAnnamari, kicsit ellent kell, hogy mondjak. Szerintem az elszigeteltség ugyanolyan korlátokat szab, mint mondjuk az anyagi keretek otthon. Az emberek bárhol éljenek is, kompromisszumot kell kössenek és igazodjanak valamihez ez által, akár a saját céljaikkal azonusuljanak, vagy a lehetőségeikkel megalkudjanak. Végül erről szólnak az itteni játszmák.
Mindenkinek, mindent lehet, csak meg kell találni a módját. Az elfogadásból csak másokat hozunk helyzetbe, vagy válunk azok és az események passzív szereplőjévé vagy áldozatává.
Ezek az emberek pedig a maguk egyszerű módján el vannak szigetelve és nem tartanak lépést még a megélhetés terén sem. Arról van szó, hogy magukról nem tudnak gondoskodni, fenntartani, előrébb vinni a saját közösségüket önerőből.
Szó sincs a tempóról. Bár félő, hogy a külső világ betör, magával hoz mindent és tíz év múlva minden szigeten lesz civilizáció… A kérdés csak annyi: mit akar a külső világ? Bármit is, ezek az emberek semmit nem tehetnek, ha továbbra is így élnek. Ha a madzagjaikat lógatják, egy szép napon csak üresen húzzák ki. És nem fogják érteni azt, hogy miért változott meg körülöttük minden, míg ők csak lógattak.