Kompösszeköttetés Lombok szigetével. Kikőtői élet, alakok, zene, fények, mindent rádtukmáló árusokkal. Mint a legyek, úgy jönnek, ha egy alkuba belekezdesz, akkor azt veszed észre, hogy sorban állnak, hogy rád akasszák a portékáikat. Kezdetben ugyan nyújtogatják egy darabig, egyre komolyabban agitálva, ha pedig árat mondasz, akkor percek alatt több pályán alkudhatsz párhuzamosan. Az erőszakba hajló nyomássá váló terror alatt kinyílik a pénztárca, hogy mennyire, az idegrendszer kérdése.

Persze szigorú léptekkel el lehet jutni a bárhova. Ez Padang Bai esetében a kikötőt tömöríti magába, ahol van egy reggie bár, no meg egy Babylon nevű mulató, ami igazából egy sarki kocsmának megfelelő intézmény funkciót valósítja meg. Az internet elérhetőség megvalósulni látszik, de Indonézia azért nem a leggyorsabb cybertérrel büszkélkedik.

Kiderült, hogy szállásunk mellett egy régi temető van, elkereszteltük Adams kastélynak. Bizarr érzéssel foglaltuk el a szobákat, amolyan Agathe Christie forgatókönyvbe cseppenve. Sehol egy lélek. Mi érkeztünk elsőnek, lesz még pár nemzetközi szereplő, aztán elkezdenek vándorolni majd a halottak… srác halálfejes pólóban takarítja a medencét, a hamutartón maszatos felirat: „I kill You Boy!” Nos, a történet szerint valóban ébred a régies hotel, érkeznek sorban a vendégek…

Éjszakai Blue Laguna túra, kivilágítatlan lépcsőkön botorkálunk a dzsungel neszeivel sűrűsödő pára nyomasztó, s az öböl vízén a hullámok világító lényeket ringatnak. Nem sikerül túszul ejteni egyet sem, marad hát bennünk az ismeretlentől való Félelem, ami elejét veszi az éjszakai fürdőzésnek.

Liberty funclub, avagy bírjuk minden nap merülni. Legjobb a hajnali, mikor jönnek szembe a nagy „bumphead” papagájhalak, áramlás is akad. Hajnalban ott van Jack a barakkuda matuzsálem, a makrélaraj, búvárból meg mutatóba se, ha 6:30 előtt sikerül a vízbe csobbanni. Megigéző élmény az ébredő roncsot merülni, ahogy álmosan sorakoznak elő a méteres papagájhalak. A lustábbak persze mindig néhányan lemaradnak, de a raj elhúz a „Drop off” felé.

Az ismertetők sok mindent nagyvonalúan elkendőznek, például szerintük itt az átramlás nem jelentős. Na, ezt Fecó barátom kiigazíttatná szívesen azokkal, akik ezt merik írni. Tény, hogy a roncsnál ugyan lehet manőverezni az örvénylő vízben, sőt, a tüskés makrélák direkte az áramláskor kerengenek a roncs közepénél. Ahogy a sodrás, úgy a látási viszonyok is drasztikusan változnak, napról napra, sőt, pár óra alatt. Ha valaki tényleg szépet akar merülni, akkor vagy mázlista, vagy ki kell várnia, míg dagály kezdeti szakasza lesz, ami előtt sem hullámzás, sem nagy esőzés éppen nem volt. Erre elvileg legjobb időszak naptárilag május, vagy az október hónap környéke.

Az apály-dagály pedig igenis jó kis áramlásokat kavar. Jó példa erre a második nap, mikor guide nélkül nyomtuk a helyismeret eme téziseinek sejtései nélkül. Coral Garden, éjszakai merülés, apály közepén, játszi hullámzásban.

A vízbemenetel még csak sikeredett, de ahogy elértük a letörés peremét, elkapott a gépszíj, avagy egy elemi erő, hogy repítsen folyásirányba. Kontrareakció, hogy lámpákkal, meg leszegett fejjel küzdünk mindhárman, kommunikációképtelenül, kapkodva.

Ez Ágink első éjszakai merülése. Derekasan küzd, de szerintem a partra kívánkozik, és hallani sem akar az éjszakai merülésről, ahol mindenféle sötét és megfoghatatlan veszélyek akarják elragadni. Nos, a valóság maga a testet öltött rémálma, húzná magával a tenger, melynek ereje végtelen és hatalmas. Kezdek megijedni én is, gondolok a merülés lefújására, intek is felfelé, de még Fecó sem reagál, csak konokul lapátol. Putu szavai jutnak eszembe, ahogy mondja: „ha mentek az áramlással, nem gond, majd a hordárok visszahozzák a cuccotokat!” Tehát erre gondolt a helyi profi. Nos, megrángatom a csapatot, figyelmüket eképp elnyerve ráhasalunk a mozgó vízre. Az eredmény, express sebességgel suhanunk a kivilágítatlan koralltömbök fölött, olyan gyorsan, hogy semmit sincs időnk látni. No, ennyit az éjszakai fotózásról, intek egy spanyol táncosnak, elhalasztva a flörtöt, és csak suhanunk. Vége a káosznak, végre van valami. Kis idő múlva törvényszerűen sikerül egy visszaáramlást találni, nos, igaz, hogy három méteren, de haladunk. Csinálunk két karikát ebből, de nem merek eldriftelni a sötét távolba, hiszen ott eléggé nehéz lesz a kimenetel, ha minden akadályon át kell esni vizuális észlelés híján. Egyetlen vigasz, hogy a bázis elé érkezünk vissza, élmény a túlélés, a merülésről újra meg majd akkor, ha megszépült emlék lesz.

Otthon. Helyi idő hét után, ki nézi mennyivel. De már tudjuk, hogy nekünk jó napunk volt.

Senki nem kíváncsi az előzményekre, és bevallom, nem is fontos. A lényeg, itt vagyunk Balin, Tulambenben, ami egyben első indonéz, vagy ázsiai kalandunk is egyben.

Eddig Egyiptomhoz szoktam, (idézőjelben persze) és az ottani viszonyokhoz hasonlítok ösztönösen, nem direkt. Nem is a levegő ízében van a másság, nem is a hullámok zúgása, vagy a lengedező pálmafák, amik fura érzést keltenek. Ez más miliő, más emberek, más természetű életszemlélet. Ezt a másságot csak pozitívan tudom értékelni, de az első pillanattól kezdve, ami mondjuk a taxisokkal kezdődött a reptéren.

Szállásunk rendben, Hotel Mata Hari Tulamben, az öböl közepén terül el, szemben a Korall Garden, balra a Liberty, jobbra a Drop Off. Háznál minden, bázis, no meg a helyhez tartozó vezető, Putuh, aki egyben értünk jött a reptérre, búvárvezető, no meg személyes menedzserünk, aki a pénzváltást is elintézte. Rugalmasan a helyi viszonyokhoz, lassan duráltuk neki magunk a reggeli menetnek. Gumiidő – így mondják. Mentünk merülni, persze tiszteletteli mosollyal kísértek, mi meg a sherpákat, akik között volt negyven kilós öregasszony, ki néha két palackot is egyensúlyozott a fején. Putuh ezerévnyi derűvel, udvariasan vigyorogva, mint egy aprócska helyi dzsinn, a merülőhelyre mutat. Ebben a gesztusban benne volt a tisztelet, meg a „nyugodtan mehetünk fiúk!” biztos érzése. Tutti, hogy tegnap is a tenger, meg a roncs szellemeivel való jó viszony végett fűszeres füstölőket gyújtott, kérve a frissen érkező idegenek védelmét.

Ennek tudatában, no meg „20 méter max, lehet 1 óra lenn, balra úszunk” információhalmaz birtokában bemerültünk. A zaccos, sűrű lébe, aminek a fenekét két méteren átszakítva kékbe ereszkedtünk. Örültünk a tízméter látótávnak, közben meg majdnem belevertük a fejünk a roncsba. Mintha száz éve itt lenne, olyan viharvert, időmarta szétesett patináns darab a Liberty, oldalra dőlve, a viharoktól félig a homokba temetve. Egyszerűen annyira be van nőve élettel, hogy csak gúvasztottam a szemeimet: lágykorallok, fürtökben termő tengeri liliomok mindenfele, no meg új halacskák garmada. Hmm, ez tényleg gazdag vidék, nem szoktam ilyenhez. Ámulva úszunk be a roncsba, ahol egy másfeles Barakkuda őspéldányának agyarai ijesztenek.Continue reading→