Gambori

Csorog a nyálam a helyi gambori na buzaru ételtől. Ha valaki evett már ilyet, akkor ettől a pár szótól fűszerek aromái pattannak szét a virágzó ízlelőbimbókból , a kéz morzsolná, nyitná a kis rákokat, hogy folytatódjon az ízorgia. Nyálcsorgató emlék ahogy az öreg Bundes szokott elénk tálalni ilyen fogásokat, mikor még… tehát régebben. Édes gambori, nehéz hozzájutni, főleg elegendő mennyiségben, mert éttermi kóstoló szóba sem jöhet: ha mi magunk csináljuk, az a kóser!

Nos, a halászhajó kínálta az alkalmat: Dragan előretolt a bevetésbe, vágjam le a kötelet a propellerről. A kialkudott ár két és fél kiló gambori. Nem gondolkodtam semmit, üveges szemmel fogtam maszkom, palackom, meg egy konyhakést és becsobbantam a hajó alá.

Amikor a víz alatt kell csinálni valamit, ami erőfeszítés ugyan, de a siker garantált, az az én asztalom. Nyilván a hogyan, s mint a kérdés, hogy az ember extrém körülmények között küzd meg a feladattal, magára utalva, segítség és persze nézők nélkül. A külvilág tényleg kint marad és nem számít sokat, ha egy propellerről vágod, téped, tekered le a vastag kenderkötelet ami cefetül tud szorulni. Nem húzom az időt, végezni akarok hamar, lehetőleg úgy, hogy az ujjamat ne vágjam le a sietségben. Lebegek, kapaszkodok, húzom – vonom a kést, teli erőből nyomom neki. Ez ám a munka, szabályos ütemre buborékballonokat pöfögök, gyepálom a kötélcsomót. A végsőkig. Az eredmény: szabad a hajócsavar, a zacskóban meg két és fél kiló gambori várja étványunk oltását. A kérdés: hogyan kerül a tányérra: ez rögösebb feladatnak ígérkezik, mint a megszerzése.