Legcsúcsabb éjszakai merülés díj

Sernaka, halászhajóroncs, napnyugtadive. Azaz a Zodiac az őszi napállás szerint négy óra után fut ki velünk. A cél nincs messze, a tornyon túl, a szirtek külső oldalán nyugvó halászhajóra kell rámerülni, majd visszaevezni a hajónkhoz. Elhangzik a harminc méter mint referencia a tájékozódáshoz, lámpát viszek, nem is videokamerát no meg a túra végére beedződött búvárokat.

Sernaka, wreckdive. Halászhajó nyugszik lenn, amin a kapitány rokonsága révén van történet. Sudánból jöttek vissza, hallal vastagon megrakodva, örülve a szerencsés fogásnak. Valahogyan emiatt lehetett, hogy gondtalanul közelítettek a szigethez és zátonnyal ütköztek. Nem kapott súlyos sebet a hajó, fenn is maradt  a zátonyon. Próbálták a süllyedést megállítani, ugyanakkor pakoltak ki a hajóról sebesen. Egy érkező hajó, aki segített volna vontatni, már csak a mentésben segíthetett: a sérülült test egyre gyorsabban telt vízzel, majd lebillenve a zátonyról elsüllyedt. Próbálták kötelekkel rögzíteni, hálókat is bevetve, de nem sikerült sem a reefen, sem az közelében tartani. A nagy vashajó egyszerűen leszánkózott a homoklejtőn harminc méterig.

Mi pedig egyenesen fölötte ugrottunk. A esti kék alattunk már teljesen feketének tűnt. Húsz méteren bekapcsoltam a lámpát, majd irányt véve az árbóchíd felé kormányoztam a csoportot. Csip csip – mondta komputerem, ami a harminc méteres mélységre figyelmeztető jel nála. A roncs érintette a harmincat valóban, azt is az árbócai révén, a test alattunk ferdén lefelé túlmutathat ötvenen is. Nos, harmadik merülés gyanánt nem kívátam bonyodalmakat, negyvennél befékeztünk, körbesúsztuk amit lehetett érni. Az utolsó szórt fények kezdtek elenyészni ahogy a nap lebukóban volt. Azt érezhettük, hogy legalább száz méter mélyen borul ránk a félhomály, az észlelhető valóság lámpáink fényében ölt testet, azon túl pedig a képzelet leírhatatlan szörnyei lopakodnak. Voltak itt üveghalak, emperor hal, muréna, no meg tűzhal az ismerősök közül, tökéletesen beértem velük. Még mielőtt elvarázsolt volna a helyzet és a nitrogén kombinációja, az árbócig emelkedve népszámlálás, majd irány a reef! Már csak vissza kell találni a hajónkhoz.

A merülés következő tizenöt percében erodált, kopasz, homokos, tejszerű látótávolságban tapogatódzva fogadtuk a beteljesedő éjszakát. A következő negyed órában változatos szirtek és letörések között haladtunk a hajó felé, majd el is értük azt. A ráadás tíz percben a hajónk farának reflektorai fényében térdeltünk hét méteren, a kavargó, sistergő vízben halak ezrei között. Csak cikáztak, kőröztek, valami követhetetlen de ösztönös koreográfia szerint. Körülöttünk szétvált a forgatag, mintha varázskör védene bennünket. Ez a tűzhalat nem hatotta meg, szemmel láthatóan fejjel neki akar úszni a Kowalski reflektoromnak. A fenyegetés nem használ, csak jön előre egyre, hiába lendítem felé – marad hát a kikapcsolás. Az aztán elkedveteleníti, néz más irányt.

A tűzhal amikor lebeg, akkor még nem éhes. Vagy pedig rajta a prédán, az alkalmas pillanatot várja. De amikor be van indulva, tempózik a méltóság legkisebb jele nélkül: akkor falmós bizony! Ha lett volna időm, akkor csak megnézem, hogyan vadászik, de a gyomrom szerint vacsora esete forog fenn, alighanem már minket várnak megint. Fel! – adom le a jelet Barninak és Fecónak. Egyhangúan azt szavazzuk, hogy ez volt az év éjszakai merülése!