Nem habostorta

Szemellenzővel néze igencsak virtus a decemberi búvárkodás. A tradíciók tükrében sznob egy elfoglaltság az biztos. Elismerem, hogy nekem sem itt lenne a helyem. Főleg, mikor szaggatunk kifele a Tiranhoz. A szaggatás szó magyarázata: a motorcsónak siklik a hullámokon, majd repül a levegőben és pattan egy nagyot. Siklik, megrepül, lecsapódik. Na, ez kiszaggatja belőlem a levegőt is, minden egyes lecsapódás felér egy seggberúgással, igyekszem kapaszkodni, helyezkedni, kitámasztani, de hiába. Összeráz, fogaim koccannak, szemeim előtt szikrák, színes karikák ugrálnak (de szép tűzijáték!) és mire kiérünk a zátonyok mögé, egy nyolcórás műszak fáradtsága telepszik rám. Az egyszem vendég a kettes számú ülőhelyen nem amortizálódott. Privát vezetést kap, csak sajnos ehhez a legkisebb ladikot mellékelték ma, így esett , hogy ebben a leosztásban éltem meg a kiutat. Kétszer ugrok áramlást nézni. Harmadszorra helyet váltunk, mert sem a látótáv, sem az áramlás nem mutat semmit: azért, hogy egyel több legyen, nem megyünk a vízbe. Így esett, hogy Thomas Reefen ugrottunk.