Síörömök

Mi köze a búvársporthoz annak, hogy havas lejtőkön csúszkálunk? Több is kérem: ugyanazok az emberek és ugyanaz az elem. Mindkettő egyszer a tengerbe csobban. Lábam még emlékszik az elmúlt évre, ráadásul három esztendeje volt utoljára léc rajta. Síbakancsom 23 éves, lécem harminc eurós, a hó ötven centi tömörítve, a sípálya Wenigzell. Tudatos választás és időzítés: sem nagyobb síterepre, sem hosszabb időre nem mertem még vállalkozni,  lévén újrakezdő besíelős délután volt a rendezvény célja. Síbérlet déltől 16,5 EUR, távolság cca. 105 km, pont mint St Jakob im Walde a szomszédban. Sorban állás nincs, kevesen vannak – pedig szombat van. Ezekkel a paraméterekkel címkézhető a nap. A Gehér család állva hagyott bennünket, míg mi ráérősen közelítettük meg a sílifteket, addig ők egyik kört a másik után verték ránk. Közben síoktatói ambíciómat próbáltam kiélni: kedvesem második délutánjaképpen, pályazárásra az összes pályát és felvonót felavatta. Atyám, a senior kategóriában próbálgatta léceit. Délután háromkor elkezdett esni a hó, sűrűn, elfüggönyözve a látóhatárig húzódó hegyeket. A havazás életre hívta az ujjongó kisgyereket, ami mindenki lelke mélyén ott lakik. Túlestünk a holtponton, kezdtünk felpörögni, ettük a nagy fehér lejtőt, örömsízésbe csaptak az események, na arra meg is álltak a síliftek. Szívem szerint maradtam volna, a jó hegyi levegőn, a hófedte lankákon bolyongva. Mégis elindultunk haza. Majdnem feltettük a hóláncokat, szükség is lett volna rá. Vastagon takarta  már a haza felé vezető lejtőt a leesett friss hó és a téli gumink megcsúszott bizony, ügyes szánkózást eredményezve. Az izgalmak kitartottak, majdnem lépésben araszoltunk lefelé egy örökkévalóságon keresztül. Egész Pinggauig tartott a csúszós tél, Oberwarttól már száraz úton robogtunk. Mintha másik világba érkeztünk volna, olyan volt hazaérni. Meleg zuhany. Meleg vacsora. Merev izmok, elnehezült láb. Visszamennék síelni.