Mahmudat, Sinai, Tiran (2. rész)

Posted on 2013-08-232013-08-23 by Karas

A csatornán átvágni nem volt egy almáspite-piknik. A DVD -introra kívánkozott, ahogy a hajóhoz képest nagyokat hintázott az egész horizont. Mindenki csendesen igyekezett magába folytani a gyomortartalmát, élénk beszélgetéseknek nem kedvezett az út ezen szakasza, ahogy az olvasgatásnak sem. Csend honolt, amit néha egy egy zuhanó, huppanó, boruló hang tört meg. Emberi csend volt ez. Bezzeg a hajó eresztékei nyikorogtak, a felcsapó hullámok és a süvítő szél társalgott egymás szavába vágva. Jó volt védett vízbe érni, biztosan állva a lábakon. Dunraven merülés, Mahmudat – szólt a merülésre hívó harang.

Dzsannihoz képest milyen lesz? – kérdezték a hölgyek as komplett briefing után. Rövid mérlegelés után úgy gondoltam, rá bírnak venni a zátony merülésére. Nem bántuk meg, nagyon kényelmes háromszöget úsztunk, rengeteg kecskehal, lágykorall és szép reef okozott örömet.

Éjszaka ugyanezt a kört merültük meg, ami nekem kifejezetten tetszett. Volt egy kis varázslat, ahogy az embert áramlás sodorja, majd hozza vissza… Kimerültünk, a 4 merülés leszívott. Másnap Ras Mohammednél ugrottunk.

Hajóról ugrottunk Shark Yolanda sarkánál, de nem értettünk egyet a két körös verzióval. Szerintem egyszerre 24 búvár azért ne induljon neki a kéknek, így aztán maradtam a végére csapatommal, míg a másik 3 csapat, 18 buborékeregető már elmerült. mindenki együtt ugrott, csak mi 1 perccel később. De jó volt ez így.

Okés mindenki, pár méteren figyelem az áramlást, felmérem amit kell. Shark reefneél szembe jön az áramlás a sarkon, a Snapperek be vannak húzódva a laguna tövébe. Látom, hogy az előőrs 25 méternél fújja maga mögé 45 fokban a buborékot és veszettül lapátol előre. Szembe áramlást kaptak. Mi kint vagyunk, 20 méterre a faltól, itt másképp érződik még a vízmozgás. Mérlegelek és összeszedem a csapatot, jönnek utánam szépen. A laguna felé indulok, érintve az impozáns halrajt.Visz a víz… Az egész merülés a laza csodálkozás merengésében telik. 50 percig húzom még sok levegőt harapó csapatommal is, Satellite reefet is kerülve Yolanda felett a nyílt vízre sodródunk, bójalövés, taxi a hajóhoz. Kedvenc merülésem, classikus drága Shark Yolanda!

Irány Tiran! Thomas reef. Gyönyörű. Valami igézet a mélységből, ahogy az ember a platón sétál, mintha más bolygón lenne. Pedig alig 25 méter a felszíntől. Ahol a plato véget ér, kezdődik a Thomas canyon. Trimix, mélymerülés – még visszajövünk, hogy a boltívek alatt átúszva szétnézzünk a mélyén – fogadom meg. Igaz, hogy a teliholdas áramlások fura ideját éljük, de azért 2 áramlással szembeúszó csapattal is találkozunk. Na, ez legyen a legnagyobb vezető hiba 🙂

Woodhouse: drift and dive. Fordított irányban megyünk, ettől más.

Gordonnál nagy áramlás fogad, jót driftelünk, másokkal történik egy eljegyzés, némi nehézségek közepette. Jackson reef special: a bal korallkertet ússzuk körbe, elmerülve kis pillangóhalak között. Simán vissza is úszunk majdnem a hajóig. Némi fennforgást okoz egy leeső uszony, 54 méter, egy levegőelfogyás és némi oxigénkúra. Az áldozat profi mindezek ellenére, a probléma mindössze preventíve jellegű, a tanulság átbeszélhető – derül ki a hajón, mi is történt, míg mi mást merültünk, mint a másik 3 csapat. Guide vagyok, ismerem a vizet, a körülményeket, igyekszem jót választani a lehetőségekből – sikeresen – ezért nem vagyok különc, ugye?

Gordon éjjel. Letiltani sem kell a merülésről az embereket, sokan visszalépnek. Folyik a víz. Elementálisan, ilyenkor a hajó fényére jött halak mozognak, rajokban keringve a hajó alatti fényben. Kihagyhatatlan egy magamfajtának, még akkor is, ha végig úszni kell, az utolsó pillanatig. Erősen lobogtat a víz, ahogy a hajó végénél kapaszkodunk, ragaszkodva a merüléshez, nem tudva kiszakadni a vízből.

Anamone City és Shark Yolanda. Daharra. Varacskolás a homokpadon,ejtőzve a langyos vízben. Nem messze: éjszakai merülés.

Mériemm sorra kerül, mint újonc éjszakai merülő. Na, az áramlás adott, a víz homokot fed, Professzorunkkal hárman fél órája kavarunk. Éktelen villogtatásra fordulok hátra: kitágult szemekkel integet Mariann, tenyér élét merülegesen csapkodja a homlokának és mögém mutat. Cápát szeretnél tán mutatni? – értem meg és fordulok vissza, lámpámmal kaszálva körbe-körbe. Sehol senki. Huu, már majd becsináltam! Nem baj, nyugi van, hagyjuk magunk a hajó fényei felé sodortatni. Pl. ezért kezdjük áramlással szembe a merülést, ahogy a tankönyvek is írják. Praktikusan a hajó körül még nézegelődünk. Itt derül ki, hogy a hajó jobb oldalán a nulla látnivaló, míg bal oldala maga a paradicsom. Gyönyörű koralloszlopok között flitteres kishalak szikráznak, diszkógömböt formázva, majd tornádót, majd pulzáló csillagködöt. A formáció rendre változik és elkápráztat bennünk. Még egy húsz percet rápúpozunk a merülésre.

Aztán a felszínen ideje megbeszélni ezt a sharkos sztorit. Prof és Mériann esküsznek a cápára. Én a vállam vonogatva szerelem szét a palackom. Ahogy a palánk felé fordulok, a hajó tövében egy barna árnyék úszik el a felszínen! nagyot dobban a szívem, el is kezdek kiabálni és futok a hajó palánk mellett előre. Aki ott volt, láthatta is, tényleg van itt cápa… Egy biztosan…

Alvás és innen indulunk tovább, a Thistlegormra reggel.

Észak hidege a rekkenő júliusban (1. rész)

Posted on 2013-08-142013-08-14 by Karas

Helyszín: Egyiptom. A dilemma pedig valós, ahogy komoly kételyekkel bolyongok Hurghada utcáin: hosszú ruhát vegyek, vagy béreljek? Egyáltlán fogok-e fázni? A helyzet az, hogy az összes megoldás indokolt, mert a vízhőfok 25-27 fok között várható, köszönhetően annak, hogy északon vagyunk és a nyári időjárástól szokatlanul majd három hete erős szél fúj. Shortyt azt hoztam, de csak mert hőgutásat merültem Sharmban szeptember idusán, merültem tavaly június végén Marsa Alamnál izzadva az 5 mm-ben. Logikus, ámbár előre láthatóan a mostani, július végi északi szafari öltözetét illetően kissé optimista voltam. A helyes válasz simán az 5 mm-es overall lett volna…

Reggel futottunk csak ki, persze shortyban ugrottam a checkdive-ot. Shaab El Erg-nél laza szembenáramlás késztetett laposúszásra, két delfin mindent feledtetett velünk. Pont Csere Miki és csapata jött szembe, mutatva a nemzetközi delfin jelzést. Hol úsztál delfinnel – tudakolom? Bájolgásunk közepette pont megjelent felettük áthaladva a két főszereplő. poénképpen. Szeretem az ilyen vicceket, ahogy a sasrája úszását is nézni. Mindezeket tetézte meg a 100-as levegőm van jelzés, így a korallkertet már ki kellett hagyni. Túl a checkdiveon: tudtam, hogy a shorty mellényúlás volt.

A beletörődés ezen pontján túl, pedig lehetne a folytatás címe:

A roncsok hallgatnak, a zátonyok visszavágnak!

Ugyanis az történt, hogy minden buzdítás ellenére a szopránok egyre csak azt dúdolták, hogy a nagy vasak annyira nem izgatnak. Mondom, nyugi, figyeld meg csak a Ghiannis roncsát, Abu Nuhas nem hazudik, sőt, még talán delfinekkel is lehet úszni. (magunk is tapasztaltuk, film, foto term. van!) Második merülés, mindenki lelkes, még ha nem is hiszik amit mondok. Szép rendezetten 5-6 fős csapatokban szállít a motorcsónak (lsd. még Zodiac) a zátonyhoz. A zátony északi, külső, hullámok felőli oldalán van a vízbe dőlés, némi sunyi áramlás, no meg a nagy hullámok hajlamosak a merülés végén a búvárok megtréfálására.

Teljes komolysággal mondom hát: “Látjátok odakinn azokat a nagy, fehér csíkokat a zátony szélén?”-mutatok előre, ahol a három méteres hullámok szépen kiemelkednek és tajtékot törve összeomlanak a zátony peremén. “Na, oda ne akarjatok kiúszni!” mondom sokat sejtetően. Mariann máris összerakja a sztorit: – Volt egy DM lány, aki eszméletlenül tele volt hegekkel és forradásokkal, keze lába összetört, mert a barátjával merültek és a zátony tetején sodródott a hullámtörésnél… Hú, de ronda sebek lehettek – emlékszik a szörnyűségre. No, mire kiérünk a védett lagunából és alánk érkeznek az első nagyobb hullámok, a lányok meg is kezdik a sikongatást. Fehérednek az ujjak, ahogy szorítank ezt-azt, kerekednek a tekintetek és a rémület kényelmesen elterpeszkedik a kicsi fedélzeten, kiszorítva a józan ész legjavát. Határozottan vezényelek, gyorsan elmerülünk. Pompás, tiszta kékség fogad, igéző látótávolságot tölt ki az oldalára fordult hajóroncs. Az öreg Giannis D’ bizony szép mint mindig én nekem – mondta az ihlet nagy költőnk nyomán. Élt a víz, azaz kellemesen hintáztattak a hullámok, abból a lágy, ellenkezést nem tűrő ritmusban, picit előre, gyorsul az ember métereket megtéve, majd megtorpan és lágyan tolat keveset. Az ellenkezés értelmetlen,bár páran kézzel lábbal küzdenek a hátramenet ellen, kapaszkodókért nyúlva, csápolva. Nyugalmat próbálok vezényelni és rátérünk a roncs körüli kirándulás klasszikus útvonalára.

Foto: Mike Deaton 2006 : Ghiannis D’

Az egész merülés közben már csak két közjáték zajlik. Egy: parancsnoki híd, függőleges beúszás, kormányálláson tisztelgés, ablakon ki, kintieknek beintegetés. Kintiek inkább másfele úszikálnak, vezetői szerepem legkomolyabb bánatára. Összeszedve őket jön a második intermezzo. Búvárok evakuálása címmel. A feladat látványos: (lentről nézve) búvárok lengedeznek, hullámok száguldanak felettük, lobognak a csónak/bója kötelén és láthatóan nem unatkozik senki a szituban. Hinta-palinta a három méteres hullámokon, cucckiadással tarkítva. Már az 5 méteres safety stop is enenk jegyében tellt, amit a lányok rudon pörgése előzött meg. Az oké, hogy hullámzik, ringat a víz, de nem kell közben kapaszkodni, mert akkor bizony rángat! Így aztán pár korallsérülésre sor került, sebtiben. Mire a felettünk lévő emberek kimenekültek a szorultnak tűnő helyzetből, levegőink fogyása feljövetelt kívánt. Hintáztunk hát a felszínen, kapaszkolódva a kötélben. Így vált világossá, hogy az emberfüzér kontra óriáshullámok kötélhúzásban a búvárok erőforrásai végesek. Na de megjöttek a Zodiacok és huss! – mindenkit kipecáztak a vízből. (A fehér csíkokra senki nem úszott rá természetesen – bár csak olyan 30 méternyire voltak tőlünk.)

Debriefenig: “huu, azt hittem sose lesz vége. Már gondoltam rá, nyomni kellene a sárgát is, hogy fogyjon a levegő. ” vallotta egyik hősnőnk. Vasdaraboknál mi keresnivalónk van, az nem világos látom. Megpróbálom felvezetni: ” Na de a nagy üveghal függönyt nem látod máshol csak úgy – világítok rá tényszerűen. A korallok benőtték a fedélzetet, a halak birtokba vették az üregeket és az építmény, az bizony van olyan impozáns és hangulattal teli, mint mondjuk bármely kortárs művész köztéri alkotása… ” – mondom mindezeket a női füleknek, de hiába: makacs macskák kitűzték a “no wreckdive” zászlót, úgyhogy arra kényszerültem, hogy alternatív merülési útvonalakon uszonyozzunk. Még akkor is, ha ez egy északi túra és éppen úton vagyunk Mahmudat felé, hogy a Dunraven roncsánál tegyük tiszteletünk.

folytatjuk…

Kőbánya – Go-Pro futam

Posted on 2013-07-062013-07-06 by Karas

Hajnali indulás, azaz félálmos ámokfutam Pest felé. A navigáció se tudja, hova kell menni, így némi kerengőzés és rávezetés kellett, hogy behajtsak a telepre. A nagy vaskapu azonnal záródik mögöttem és hirtelen olyan feeling csap át rajtam, mintha időben és térben egy teljesen más dimenzióba kerültem volna. Olyasmi sejtelem ez, minta az idő, a fizikai törvények és léptékek abszolute más szabályok szerint működnének, embertől független közömbös erők szabta kozmikus rend szerint. Lehet, hogy a szürke, jellegtelen, lejáró, a mélységet sejtő ásító nagy kapu sötétje, vagy az onnan kiáramló hűvös levegő érintése keltette illúzió mindez, de szerintem a felszín alatt igazán van valami…

Nem játszunk, behajtunk a nagy kapun át. Bármilyen mesterséges, és emberi, ahogy autót hajtunk egy kőalagútban, az a Stephen Kinges csendes frász azért ott gubbaszt az anyósülésen.

Az idő számomra teljesen másképpműködik, így számos ok adódik, amiért lemaradok a csapatról, hogy egy kereszteződésben kiszállva kóvályoghassak az autó körül. Nézem a jeleket a falakon, a járatokban eltűnő fényeket, a padlóra rajzolt guminyomokat. Valami 7 kiloméernyi járatban el lehetne itt bóklászni egy darabig. Ilyesmi labirintusról már olvastam Thébával kapcsolatban, úgyhogy még mielőtt előbotorkál valami fenevad a sötétből, követem a friss, nedves rajzolatok alkotta csapást. Éktelen nagy CsATTANÁS!- ahogy valami nagy durranással vágódik a kocsinak. Acéldenevér??? – helyett egy damilon lógó anyát gázolok el. Megfeszült a zsinór, majd a rugalmas szálon kilőtt anya hangosan visszatérve csapódik a gépen, buta csapda a sötét folyosón, botlózsinór autóknak? – Egy biztos, intő jel, hogy lehet itt bármi meglepetés, bár lehet, hogy ez járatos mérési kellék errefelé? Passz, hajtok tovább óvatosan most már.

Érkezvén lemaradok a bejárásról és a sörélesztők élete című performanszról. Az öreg Dreher tudta, hogy a régi kőbánya hűvösét mire használja! – sorakoznak is a régi tartályok, amikből igazából a leülepedett élesztő soha nem lett teljesen kitelepítve, így aztán azok csak ott erjesztették a sört évtizedek békéjében. Tökéletes reinkarnáció a következő nyugisabb életre – hagzik el Zénótól a sóhaj.

Hogy ma miket rejt a járatrendszer, az nem derülhet ki jobban számomra, mert öltözni kell. Száraz ruha annak, aki a 12-13 fokos vízhez vásárolt be. – Láttam én már nagyon kemény búvárokat, mondja Robi, miközben Foga és Kitti neoprénbe öltöznek. Itt senki nem izzad meg ma, körvonalazódik ki előttünk: a víz hideg lesz. hőseink pedig kemények. Stage palack, lámpák, no meg a sisakon a kölcsön GO-PRO. Az akciókamera.

Házigazdánk felkapcsolja a beépített alapvilágítást, így kivilágított merülőtér fogad. Magyar Nemo33 – másképp. Perverzebb énem azonnal jelentkezik egy freedive menetre. A normális, aktuális változatom rövid ellenőrzés és két szusszanás után elmerül a hűvösben és hasmánt csúszik le a lépcsőn. Embervájta kőfolyosókon merülünk.

Térkép a fejemben, tudom, hogy merre, mit merülünk. Hosszú egyenes járaton propellerezünk végig, a végén ott egy kút, fejjel előre lendülünk át egy átjárón, zúgunk lefele jó pár métert, csak hogy megtudjuk, zuhanó túlsúlyt lebegésbe hozni összetett dolog. Visszafele ugyanezen a széles, egyenes járat sejtelmes halogén kék fény szőtte árnyai között haladunk. Elképesztő érzés, valami olyan, ami meghatározza azt az embert, akik ezért lemászik a föld mélyére, ellentétben attól, aki ezt semmiképp nem tenné meg. Ketten eveznek előttem, jó nézni a távolságokat és a lámpájuk fényét, hogy teljesebb kép táruljon a szemem elé, mint nekik külön-külön. Látok vízmosásokat, ahol a repedéseken beáramló forrásvíz hordalékai púposodnak. Látok lámpabúrákat, régi villanykörtéket, ceruzajeleket, szerszámok nyomait a falakon. Látok korlátot, rozoga pallózatot a mélység felett. Néhol oldaljáratok, fülkék nyílnak. Már ott is vagyunk, ahol indultunk, majd egy nagy-nagy medence tárul a szemünk elé. A neoprénes csapat még itt kereng. Kitti és Foga igazán kemény búvárok, hogy neoprénben ilyen jól bírják. Szép látvány, elnézzük őket, majd 28 méterig zuhanunk, csigalépcsőn jövünk fel, és magunk is lebegünk a nagy, kivilágított csarnokban.

Impresszív – szavakkal leírni bajos lenne. Érezzük, itt a vége, majdnem egy óra repült el, de már mi is emelkedünk a felszínre.

Gyorsan átöltözünk, valahogy nincs tétova mozdulat. A járat sok meleget leszívott belőlünk, amit a levegő hidege is tudatosít. Sietünk kifelé, a napsütéses melegre, ahol jobban esik a beszéd. Bár szavaknál többet, csak a képek mondhatnak. Go-Pro, szemével, hamarosan pár mozgókép következik.

A napfény nélküli világ, a tömör árnyak birodalma ma átadta a meghívóját. A barlangi merülések most kezdődnek…

Dupla jeges

Posted on 2013-05-132013-05-13 by Karas

Agybamászó a média, mikor első, másodfokokról szajkóz, általánosít vadul tolva az ember fejébe a jégzivatart, a tornádót, meg más rémségeket, csak hogy mindenki maradjon otthon szépen. Aztán a természetnek erről fogalma sincsen, hiszen lehet zápor itt, napsütés amitt, érkezhet menetrend szerint a fagyosszentek hidegéből, de globális otthonmarasztaló idő nem lehet. Ezt mi búvárok tudjuk jól, főleg egy ilyen vasárnap után, mint ami tegnapra esett.

Volt okunk indulni, toboroztunk is hozzá számos érdeklődőt és kalandkereső társat. Ha most nem megyünk, akkor kimaradunk abból a szenzációból, amit Grüner See néven ismerünk, időszakos és alkalmi látvány, amikor az olvadó gleccserektől megemelkedett üvegtiszta víz ellepi a sétáló utakat, a padokat, a hidat és persze a virágos réteket, körbeölelve a fákat is.

Valakik megtervezték az időjárás előrejelzést, valószínűsítve egyet. A kedvezőtlen általánosítás aztán készpénzként került a fejekbe, felülírva mindent. Így a jelentkezők szépen egymásután lemondtak a kirándulásról. Mindenki, kivéve Zénót és jómagam. Bevallom, lett volna okunk visszalépni az esti születésnapi partira, a lustaságra, a ki nem aludt dolgos hétköznapokra gondolva, vagy akár épp az elmulasztott kötelességekbe gabalyodva legyinteni egy zivataros kimenetelű, vacogós szürke merülésnek. De valahogy nem tudtam elhinni, hogy kihagyható, hogy ne kéne elmenni. Nagyon határozottan akartam a túrát és kész. Kiránduló idő lesz – mondtam vállatvonva a kételkedőknek.

Hogy ki mit ért kiránduló időn, rossz időn, vagy előrejelzésen, az megint egy dolog. Egy biztos így utólag: az időjárásra nem lehetett panasz, gyönyörű tavaszi idő lengedezett, így aztán lelkesen zakatolt a szívünk úton Tragöss felé merülésünk reggelén. Merülni persze bármilyen idő jó, hiszen a búvárruha véd és eltakar, de azért napfényes tóparton más a hangulat.

Megadatott – árulom el a lényegre térve. Olyan, de olyan szívmelengetően csodás idő volt, hogy azt hittem, meseországban járunk. A völgyben hűvös szellő fújt végig időről időre, jelezve, hogy felhőket hajtunk az égen – mikor a Nap süt akkor is. Így aztán a fények sűrűn változtak, hol egyik, hol másik hegyoldal fürdött a verőfényben, hol egyik hegycsúcs tükröződött a tó tükrében, hol a másik bukkant elő a szél borzolta víz kisimulásakor. Maga a tó is váltogatta a színét, zöldesből kékes árnyalatba fordulva. 8 méter 80 centis vízállás ígérte az élményt, amiért jöttünk.

Trollkodásnak tűnhet a merülés pár részlete, mert igencsak elhagytuk a papírformát. Hibaként említeném a fel nem töltött akksikat a vizuális technikákhoz, a teli memóriakártyát, az induláskor technokol rapiddal befoltozott száraz ruhás kesztyűmet (just in time – egyébként bevált!) és persze a fizikai és szellemi 100% hiányát. Már dél is elmúlt hát, mire sikerült a vízbe menni, ahol szokás szerint a szél összehordta a lebegő szennyet. Mocsár feelingben gázoltunk a vízbe, amit a kollégák reggel óta kavarnak, így az első benyomás szerint pocsék látótávra számíthattunk. Az időjáráson túl ez volt a mai nap második nagy ajándéka: ahogy a híd felé közeledtünk, úgy tisztult ki minden. A napsugarak táncoltva törtek át a fák ágain, a tó vizén szaladó hullámok mágikus mintákban szaladtak szét a víz alatti rét harsány zöldjén. Ráadásul megtörtént a harmadik csoda: csak Zénó és én voltam jelen az előadáson, semmi tumultus, semmi búvár kavalkád.

Csodás volt. Cseppet sem érdekelt, hogy a kamerák hamar feladták. A pillanat bevésődött, oda, ahol már előre meg volt a helye, hogy bármikor felidézhessem. Mi többet is lehetne megemlíteni: a képek magukért beszélnek. A tanulság levonható: az időjárás nem egyértelműen definiálható valami, ellentétben azzal a ténnyel, hogy milyen könnyen is mondunk le a természet szépségéről.

Ezek után nem csoda, hogy kétszer merültünk, ugye?