Prevlaka – Prevara

Prevlaka – Prevara

Az összepakolás után egy horvátországi villámlátogatásra indultam. A határátlépések frissítésén túl célom a határvidék félszigete, maga Prevlaka, no meg az ott álló erőd. Bámultuk eleget hajózás közben, a robosztus épület kíváncsivá tett, de eddig nem vágtam bele a felfedezésébe.

Prevlaka nemcsak földrajzi név, hanem egy fogalom: katonailag erősen érdekelt félsziget volt az elmúlt évszázadban. Eredetileg a Monarchia építtette a Kotori öböl bejáratát záró erődláncot (Arza, Mamula, Prevlaka) de a második világháború óta is militarizált övezet volt. A legutóbbi délszláv háborúban a szerb és horvát haderő felváltva birtokolta, de ennek a történelméről éppen csak a félsziget elhagyott épületei mesélnek. Jelenleg parknak van minősítve, ahol sorompó zárja az utat a látogatók előtt. Nem Nemzeti Park: Park Prevlaka, Croatia.

A prevara szó jelentése szélhámosság, átverés, alaptalan ígéret. Legalábbis aszerint a szótár szerint, amit kedves crnagoac ismerőseim okítanak nekem. A továbbiakban ez a szó tökéletesen ráillik erre az elzárt parkocskára, főleg, ha valaki veszi a fáradtságot és belelapoz a kétnyelvű, színvolas prospektusba.

Magam befizettem a 15 kuna díjat, majd gyalog indulok az erőd felé. A minden órában induló elektromos kisvasút pihen: következő indulás csak du. 4-kor! Nos, én nem várnék addig több, mint 2 órát, megemlítem a horvát idegenforgalom lehúzós k* anyját, aztán törülközővel, fürdőnadrággal és fényképezővel felszerelkezve elindulok a jelzett irányba.

Aszfaltút fut a parton, balról a tengerrel. Sziklás part, helyenként a határ mementóit idéző rozsdás szögesdrótokkal. Megyek a térkép alapján tervezett irányba: gondolva az erőd a turisztikai attrakció, ott majd elheverek a strandon, talán megnézem a búvárbázist, aztán befrissítőzve visszajövök a félsziget túlsó oldalán, megsasolom az ország legnagyobb outdoor falmászó standját, megnézem a paintball terepet, a szamáristállókat, majd hazahúzok mielőtt Mikó azt hinné, hogy lepattantam.

Az erődhöz érve kerítés fogad: tilos a gyalogturné, elzárt terület. Feljebb egy utat találok, ami bevisz az erődbe. Pont olyan kiábrándítóan lakatlan, gondozatlan és enyészettel küzdő rom, mint a Mamula. Utóbbiért nem kérnek pénzt. Strand, frissítő, útjelző tábla sehol. Elindulok a széles úton, gondolva ez majd körbevisz.
Hamar egy támaszponthoz érek: Tito to je nas put felirat fogad, lépcsők, pálmák, emlékeztetnek a jobb időkre. Fenn újabb bunkerek, meg az üzemelő világítótorony. Visszafordulok, hisz sehol egy lélek – fura érzés a vadonban, ahol mintha egy láthatatlan háború tegnapelőtt kisöpörte volna az emberi jelenlét nyomait hagyva csak. Nos, a szomjúság érzése is útitársul csatlakozik: lassan egy órája menetelek már. Strandnak nyoma sincs, embernek, frissítőnek még annyira sem. Tovább az úton.

Elkeskenyedik teljesen, ösvényt alkot, de nincs benőve – tehát használják, akkor pedig vezet is valahová. Alig húsz perc alatt kiderül: pontosan a végéig – amit sűrű növényzet zár. Keresem a kiutat, megfordulni nem akaródzik, körbe kell érni valahogy. Másodikra találok csak utat kifele, tüskés, kemény levelű cserjésen kell átvágni, de a nyugati oldalon vagyok végre, hol öreg aszfaltút nyúlik a nekem tetsző irányba. Épületek, romok: paradicsomi katonai objektumok: turisták laknak sokkal nyomorultabb helyeken! Panoráma ide, vagy oda, már nem is fotózom, egyre szomjasodva vigyorgok helyzetemen: törülközővel és fürdőnadrággal a kézben járom körbe ezt a lakatlan dzsungelt.

Az aszfaltút biztosan vezet, elhagyott épületeken, bunkereken keresztül. Enyészet mindenfele, meg ígérete a helynek: ebből ki lehetne hozni valamit. Nos, a jelenlegi színvonalon ezt parknak hívni, belépőt szedni szerintem büntetendő szélhámosság: prevara a javából.

Idegesen vágom ki az ablakon a prospektust, a térképet, aminek semmi köze a valósághoz.

Köszi Horvátország, megint átvertél, palira vettél, hülye turistának néztél, akinek az a dolga, hogy fizessen nektek mindenért, ha átlépte a határotokat. Tehát 20 kunáért vettem egy üveg ásványvizet, hiszen egyszer élünk – ne most haljak szomjan! Bravo! – nívótlan szélhámosság, meghökkentő vadon. Gondozatlan, kiépítetlen, barátságtalan. Ez Prevlaka ma.

A holnap pedig számomra az indulás: megyek haza, a Kerasub Búváriskola hazai pályán folytatja.