A kör bezárul
Category : Blogroll , Karas diving blog , Papua Paradise , Uncategorized , Úton
Szimbolikus értelemben és valóban körbeérnek a dolgok. Ahogy érkeztem, pont úgy indulnék már, éppen oda, ahonnan eljöttem. Merülted már ezt az oldalt? – mutat Boss Dokri délnyugati élére. Mondom – Nem jó, bár még nem merültük végig – le-le pislantottunk, sok a homok, a kopár él. De a kiváncsiság motoszkált, az áramlás pedig Neptum kedvéből megmutatta nekünk ezt az oldalt. Mint pelyhet sodort pont a tervezettől ellentétes irányba. Igaz, hogy helyi vezetőink feladata az, hogy ugorva meggyőződjenek a viszonyokról, de időnként mégis mellé fognak. Mert azt meg lehet magyarázni, hogy a tenger nem ismeri a mi táblázatainkat, de hogy valaki a saját szemét félreérti… Igy alakult, hogy pont a semmiben landoltunk, a semmi felé úsztunk, minden eddiginél nagyobb barakkudák közé érkezve, a zátonynak a legkevésbé kivánt oldalára. Mintegy 25 perc alatt elértük a déli homokzátony csücskét, ezzel bezárva a kört Dokri körül.
Más körök is zárulnak. A helyi idegenrendészet baráti találkozásunk emlékére digitális lenyomatként rögzitett az idegenek cimű adatbázisban. Visszakaptam az útlevelemet, megdöbbentő módon ingyen és próbáltak barátságosan elköszönni tőlem. Tudom, hogy a búsás havi szponzoráció révén a legidősebb gyerek tanulmányai és katonai karriere pályán van, igy biztos, hogy az idegeneket zargató és zsaroló burokrácia biztos jövő elé néz. Én meg remélhetően biztos és sima hazaút elé.
Kérdezitek milyen volt Indonézia? Amit én láttam, az csak egy kis zárt sarok, ahova egy jó időre elvonulhattam, kizárva az életemből sok hiábavaló és felesleges dolgot. Biztos, hogy más emberként térek haza. Biztos, hogy másképp fogok élni. Hiszen másképp is gondolkodom, mint mikor érkeztem.
Hogy mi marad itt utánam? Fura dolog néma tanuként megélni az utolsó napokat. Látva az utódok “más” szemléletét. Látva, ahogy a munkamódszerek, a kimutatások, feljegyzések átalakulnak, vagy éppen a kukában landolnak. Látva, hogy más módszerek kapnak teret – ami persze nem baj. Utolsó merülésem alkalmával érdekes nosztalgiával néztem az eseményeket. Ironikusan hangzik, de pont az volt a fő feladatom, hogy mindent, mindenhol minél többször merüljek. Majd háromszáz merüléssel a hátam mögött távozom – melyekből csak feljegyzés töredékek maradnak. Ironikus módon a GPS is kiüritette lelkét, benne pár nehezen megtalálható érdekes ponttal. (műszaki hiba vagy véletlen tudatlanság?) Néztem csak a hajón ülve ahogy keresztül-kasul robog csónakunk a tengeren, mellőzve minden szervezettséget és navigációt. Te jó ég, ezek tapogatóznak előlről! Tanácstalanul ugrálnak a vizbe, kémlelve a feneket. Vicces és unprofessionalis, ennél sokkal komolyabb dogokat csináltunk eddig! – kicsit röstellem magam, de csak egy pillanatig. A vendégek profi kiszolgálása… nos… nem a “hajó orrába állva vizelek” c. különszámmal indul szerintem.
De ne legyen az én gondom. Fura, könnyed érzés. Egyszersmind szomorú, nyomtalanul eltűnni. Nincs olyan érzetem, hogy valami komolyat itt hagyok. Ugyanez viszont: matrózaink hebegve ölelgetnek, búcsúznak, de egy hónap múlva csak a nevemre emlékeznek, marad pár történet, aztán azt is elfelejtik, ahogy új munkások érkeznek…
Két tény: elégedett vendégek, akik velem merültek, valamint hiánytalan átadás: az üzemanyagok felhasználása, tárolása, hajófutások, felszerelések elvándorlásának megakadályozása sikeresen megvalósult. Már csak emiatt is megérte a cégnek kis munkám.
Biztos sokakat furdal a kérdés, hogy megérte-e nekem itt lennem. Ha azt nézem, hogy időnként ez mennyi áldozattal és erőbedobással, mennyi lemondással járt, mennyiért cserébe, akkor a válasz nem. Ha az elpazarolt napokat nézzük: ugyancsak nem! – mindez racionálisan nézve.
Igaz, a napsütésben fürdő, nyugodt trópusi napokon nincs ember aki békétlenkedne a sorssal. Ezt a napsütést próbáltam a blogon keresztül hazasugározni, kicsit a kalandjainkkal megfűszerezve. Ime, a merülésekről és az itt töltött bő fél évről a legtöbb itt, ezen a blogon marad – számomra is. Amiért megérte talán. Illúzió az itt eltöltött időtlenség – amiből hazaérkezve egy más élet vár. … hát Isten Veled Pápuaparadise! Repülök haza…
7 Comments
Robert
2010-06-09 at 1:58 pmKarcsi!
Ne légy ilyen pesszimista, biztos vagyok abban, hogy amikor 1-2 év múlva visszajössz (mert vissza fogsz jönni tudom), akkor a fiúk közül nem csak egy-kettő lesz aki meg fog ismerni…
Karas
2010-06-13 at 11:49 amOkay, nem vagyok pesszimista. Majd beigazolódik idővel. Én is annak örülök, ha visszavárnak, visszavártok. Jó volt azért. Majd vigyétek el Ti is evezni Bogyót 🙂
vemi
2010-06-10 at 9:58 pmElőször furcsán éreztem magam itthon…felhúzott szemöldökkel szemléltem a hangyaként rohangászó embereket, akik arcán nem látsz mást, csak az unalmat. Sehol egy mosoly…és főleg nincs idő semmire…nah persze, én most abból vagyok milliomos, amiből nem kellene, ez a másik véglet.
Viszont tény, h felerősödött bennem az eddigi értékrendem: nem tartom sokra az anyagias életmódot. A mobilomat sem sokat használom…
Tudod, h hogy érzem magam? Mintha állnék a tér közepén, és körülöttem minden csak elsuhanna. De inkább úgy, mintha lógnék a levegőben…nehezen tudom újra magamévá tenni a valóság ezen formáját…ahol nem áll le az idő, nem úgy, mint a lakatlan szigeten. Erős a kontraszt.
Az értelmet pedig nem keresem, mert rengeteget tanultam és tapasztaltam kint, amire ha itthon maradtam volna, nem lett volna esély. Továbbá, jó érzéssel tölt el, h hova jutottam el…és sztem hagytunk magunk után olyat, amit nem lehet pótolni… 🙂
Karas
2010-06-11 at 12:41 pmMeleg szavak Harcostársnő! Így két nap után itthon, mi mást is mondhatnék? Jó érzés, hogy a “cégből” útravalóul ugyanazt írták: nyugi érdemes volt, marad értékes dolog hátra.
Miért? – kérdezte “A” Miért jön el az ember onnan? A válasz tán újabb kérdés: meddig lehet ott lenni, és mi okból is? Kinek hol a helye, mi a helyes választás?
Most tehát itthon. A baj az, hogy az egykor itthon hagyott értékek, kapcsolatok, lehetőségek eléggé megfakultak. Hét hónap nagy idő ám! Hazajőve ugyanaz az érzés kísér, mint mikor búcsúztam Pápua földtől, a szigettől: mitévő legyek, megérte-e, jó-e így. De a lényeget úgyis tudom: ennek így kell lennie, a változással jó is és fonák dolgok is járnak. Lennie kell!
Így aztán a levegőben lógás érzése megvan nekem is. A dolgok suhannak körbe, én meg csak állok benne, meg-meg rezdülve, de nem igazán tudok mire, hogyan reagálni.
A lehetőségeket meg kell találni… Úgyhogy hajrá, jó pecázást, előre!
Annamária
2010-06-14 at 5:03 amVártam a válaszommal,mert előzör annyira, de annyira összeszorult a szívem.
Igazad van Karas sok szempontból: egyrészt nem tudom milyen az ott dolgozni,hiszen én csak vendégként és főként rövid ideig lehettem csak ott.
Aztán eszembe jutott az az érzés,kép, amikor vitt minket vissza a hajó Sorongba és egyre távolodott a sziget a csend meg egyre mélyebb lett és sűrűbb. Mindenki kerülte a másik tekintetét csak Jani nézett rám egy idő után, de úgy, hogy meg kellett szólaljak: “Új kalandok várnak!”- mondtam mintegy magamat is vígasztalva.
Az is eszembe jutott, hogy végülis te és Emi is a gyerekeim lehetnétek, akik abban a korban vagytok, hogy meg kell találnotok a helyeteket az életben, alapvető döntéseket kell meghozni. Választani kell. Minden ezen múlik: a választáson- és azt gondolom, hogy ez az ami a legjellemzőbb egy emberre. A többi ez után következik. A viszonyulások, elfogadások.
Ahogy én láttam és írtam is neked: folyamatosan gondod volt annak az elfogadásával, hogy az ott élő bennszülöttek egészen másként gondolkodnak a világról és benne önmaguk szerepéről.A saját gondolkodásodhoz, ezáltal feladataidhoz igyekeztél illeszteni őket./Megértem, mint munkavállalónak a rád kirótt feladatokat el kellett végezni- végezteteni/
Amit írsz Karas, hogy barátok és szerető kell- igen /emlékszem Emi is hasonlókat hiányolt/. Ez biológiailag determinált. /Emlékszem, már 2 gyerekem volt mikor igen erős testi vágyódásom volt arra, hogy ismét állapotos legyek- hajtott az ösztön/
Most látom ezt a saját gyerekeimen is.
Nem a külső körülmények kötnek gúsba, hanem a belső szabadságunk elérése a nehéz.
Nem, szerintem semmi sem lesz olyan sem neked, sem Eminek,mint annak előtte volt.
Még egy gondolat: Miamiban egy világot járt tudós rokonnak meséltem a szigetről / ő hajós volt/ és mikor azt mondtam, hogy a bennszülöttek sokáig nem akartak a szigetre lépni, mert szerintük rossz szellemek laknak ott ezért szelleműző szertartásokat végeztek- 3-at is. Szóval ő csak annyit mondott csendesen:”Lehet”
Az illető egyébként egyetemi professzor volt aktív korában és teljesen a mi világunk szabályai szerint élte az életét. Nos, énnekem itthon többször eszembe jutott ez az ő “lehet”-je mignem egyszer csak fény gyúlt az agyamba: ő ránk gondolt!, a fehér emberekre.
Bátor ember vagy Karas és te is Emi!
Kívánom, hogy találjátok meg azt, amit kerestek!
Annamária
Karas
2010-06-18 at 11:02 amMindnyájan keresünk valamit. Mostantól pedig el is hiszem, hogy meg fogom találni, bármi is legyen az. 🙂
Mivel nem sikerült szavakba és formába önteni, azzal nem is vesződöm tovább. A következő lépéseket elég, ha ismerem, tudom, érzem. Igaz?
vemi
2010-06-21 at 1:05 pmValóban változtak a dolgok…de inkább bennem, mint körülöttem. Igaz, engem felzaklatott ez a felismerés, és úgy érzem, h nem lesz könnyű lecsillapodni.
Olyan távlatok nyíltak az eddig is tág lehetőségek terében, h ez már zavaró.
Pedig sokat tudok magamról, eddig is bevállalós voltam, és azt legalább tudom, h mit nem akarok…de h merre induljak tovább, azt nem tudom eldönteni…mert túl sok a vonzó dolog…én igenis kérek egy üveggömböt!!! 😀
Mert minden ‘lehet’…köszi a kedves szavakat Annamari!
Üdv az ‘városi dzsungelből’