Amerikan Divers Horror

Amerikan Divers Horror

Igazából a felhajtó ember terelte össze a csapatot, akik ugyan amerikaiak, de időnként héberül társalognak. Külön fuvarral megy értük a hajónk Kumborba, felvenni őket. Összes információ amit tudunk, hogy 8 búvárról van szó.

Természetesen várunk rájuk, ki be ugrálnak, nincs ki megmondja a létszámot, nincs vezetőjük, meg amúgy sincsenek tekintettel semmire látszólag. Fura érzés kezd úrrá lenni rajtam, mintha a statikus elektromosság a szőrszálaimat borzolgatná: azt hiszem stresszelek. Már most szeretném őket a parton, a hátunk mögött tudni, de sajna addig még van tennivaló.

Félkészek vagyunk: összeszereltünk pár készüléket, hogy spóroljunk az időkkel. D emi kellhet még?

Mikó az első sorban – azaz ő ma a manager a hajón. Én csak háttérposzter vagyok, amolyan hajó szelleme státuszban. Csak teszem a dolgokat, meg súgok ha kell – de a mutatvány eléggé összeszedetten alakul. Szerencse, hogy utasainkat tekintve egy négy fős magyar család van velünk, akik hajón zenéltek évtizedet: nem merülnek, csak kirándulnak velünk. Sajna a családfő szigonyozni jött volna, de ezt induláskor megbeszéltük, hogy nem lehet. Szimpatikus emberek, két hihetetlen szép kislánnyal. Menet közben már érezni, hogy érzik a helyzetben rejlő nehézséget: ez az amerikai team nagy rizikó forrás – tehát szimpatizálnak velünk.

Először is: emberileg túl hangosak. Másrészt valahogy azt érzem, hogy ezek itt nem igazi búvárok, amin túl ki akarják szolgáltatni magukat. Csak két embernek van itt a vizsgakártyája, állításuk szerint van többen 300 merülésesek, de van itt olyan, aki 7 éve nem merült, van aki 60 éves, van aki 15. Ajajj: ha most lennék német búvárbázis, akkor örülhetnék: a manager elhajtja az ilyen hordát. Dragan szokatlanul csendesen kapaszkodik a korlátba: azt hiszem be van stresszelve Ő is: most teljesen ránk van utalva.

Kezdődik a buli: érkezünk Kék Barlanghoz. Nem kis emberi feladat mire mindenki elkészülhet, meg vízbe ér. Mint az olaj, úgy terülnek szét a felszínen, az öböl minden sarkába jut belőlük pár darab. Mozdulataik, készülődésük mindent elárult: más merülési kultúra.

Mikó 2 kezdővel birkózhat, én viszek egy ötösfogatot, amit egyetlen szólóvendégünk egészít ki párosra. Remélem, nem falcol be. Tehát lemerülés, majd indulás. Azon kívül, hogy a kommunikáció sehogy nem megy velük, egész jól jönnek: szépen lélegeznek, elfogadhatóan úsznak gomolya alakzatban, mindenki mindenkit előzget, buddy system eléggé elégtelen.

A biztonságos útvonalon viszem őket, egyetlen lámpással világítgatva a barlangban. Hosszú merülés, pár fellövődéssel fűszerezve. Megúsztuk. Mikó is. Első igazi nehéz feladatán van túl a gyerek – tutti, hogy erről tudna mesélni bővebben.

Merülés után pár szavas eligazítás: kérem cseréljenek palackot, mit hova rakjanak, elmodom mi lesz a program: irányDobrec, ebédszünet, majd roncs merülés Patrolacon. Mintha a falnak beszéltem volna, cuccokat szétdobálták, mint a Balkán tourson utazó focihuligánok. Hát civilizáció vazze, meg merülési kultúra, hozzá amerikai álom. Tiszta sor előttem: oda nem megyek, köszönöm a kostolót.

Fél óra múlva üres hajón takarítjuk a romokat, rakjuk el a cuccokat egybe, majd cseréljük a palackot az egész áldatlan fafejű csapatnak. Jobb így, legalább minden rendben lesz, nem kell oktatást tartani. Tehát szerelünk. Kicsi ebédszünet, majd Patrolac merülés minusz 1 fővel. Itt a kötélen ereszkedéskor kiszáll egy ember, a szállóigévé vált Bob papa. Okés, hogy 14 méterről felfújjuk a jacketet, hogy rakétaként szálljunk fel! Persze, 300 merülésnél amerikában is így nyomják – gondolom. Azért a merülés simán lemegy, ami után érthetően nagy gázzal húzunk elfele, kidepózni a problémákat.

A csapat jó volt: műkszik a dolog, sikeresen lefutott egy nehéz program. Még pedig olyan, hogy szerintem erről fogok sztorizni a jövőben, ha oktatok, ha sörözök, talán még az unokáknak is, esti meseképpen.