Freedive Performance

Freedive Performance

Évek óta babusgatom a gondolatot, hogy helyileg Montenegro teljesen tökéletes lenne egy freediver tábornak. Lehet, csak azért, mert lelkesít a gondolat, hogy biztonságban beúszhatok levegős barlangokba, amik igazoltan a legjobb merülőhelyeinkenek számítanak. Eddig nem is volt alkalmam szabadon, készülékmenetesen tesztelni az elképzelést. De ma eljött a napja.

Kicsi hajónk vidáman haladt Posseidon fele, nemzetközi csapattal. A jó hetven perc alatt kiszortíroztunk minden feladatot, megtartottuk a briefingeket , ellenőríztük a szereléseket, no meg összeraktam a kis víz alatti kamerámat. Panasonic 3CCD – majd megmutatja nektek, milyen is egy No_1 freediving!

Mire felrángatjuk a ruhát, meg is érkezünk a külső falhoz, sietve ugrálunk, majd a hajó hetyke kanyarral a horgonyzóhely felé veszi az irányt. Mikón felszerelés, kamera, rajtam meg az izgalom. Ennyit a felkészülésről, meg meditálásról. Ketyeg az óra, merülni kell! Lebukom, Mikó különböző úszási manővereket különböző szögekből rögzíti.

Nekem csak nagy levegő, lemerülés! Egyenlítve, gyorsan 6-8 méter mélyre, majd lelassulva, lebegve a barlang száj ásító sötét mélye felé előre. Nem kell sietni. A tüdőbe felhalmozott levegő percekre is elég lehet, még pedig érzem, mennyi rengeteg időre is. Révetegen kapcsolom a lámpát, miközben szó szerint lélegzet visszafojtva ámulok: mámoros érzés ahogy az ember szabadon mozog. Több tucat merülés után teljesen tisztában vagyok a hellyel, a visszavonulás idejével, a tartalékokkal: illetve ott figyel a kamerával a lehetséges levegőforrásom is… Eszembe sem jut levegőt kérni – hiszen pont ez a nagyszerű, hogy mi csodát lát az ember saját erejéből, saját korlátait feszegetve. Nem számolom sem a mélységet, sem a lenn eltöltött időt, érdektelen, mennyit is úsztam… egyszerűen csak érzem a merülést, hogy lenn vagyok, élvezem a képességet, ami lehetővé tesz arra, hogy kalandozzak a csodás barlangban. Mikor érzem a rekeszizmok figyelmeztető összehúzódását, tudom, hogy kijárat felé kell kacsintani. Lazítok, spórolósan használva az erőmet, lazán emelkedem a felszín felé, ahol friss levegővel tölthetem meg tüdőmet.

Nem kell sok pihenő, érzem, kész vagyok újra lemerülni. Azért várok még egy jó percet, hiszen nem hajt semmi – majd pár mély levegő után újra lebukom. És újra, meg újra! Bejárom mindkét barlang belsejét, a nagy alagút összes csábításának engedek. A mennyezeti ablakokon ahogy a fények bezúdulnak, a mennyezeten tükröződő buborékfüggöny, a lámpám fényében előszökkenő színek… Minden szívdobbanásra jut valami ámulatba ejtő képzet, valami kompozíció, amit a receptorokon tóduló megannyi benyomás rendez az agyban egésszé… Gyönyör a maga sajátos nemében.

Mikóval cserélünk: megkaparintom a kamerát, a légzőkészüléket, majd uszonyt is cserélünk. Most övé a főszerep. A fiú jó tanítványom: ugyan egy hét alatt hasonló szintre tudnék fejleszteni bárkit, aki alapfeltételileg alkalmas, de Ő egy a jobbak közül. Rajta a sor, hogy megtapasztalja, azt, amit az elébb magam is átéltem.

Megfoghatatlan mit is. Nem sikerülhetett kifejeznem, leírnom ezt az állapotot, ezért nem csodálom, ha többen legyintenek, s bezárt értelmükbe sajtolt klisék alapján extrém villongásnak vagy veszélykeresésnek bélyegzik örömmámoros barlangi játszadozásunk. Azért csak ott lebegek , ahogy meghökkenten figyelem kamerámon keresztül Mikó könnyed mozgását. Meghökkentő, s magam is azt veszem észre, hogy visszatartom a levegőmet vele együtt.

Gyorsan megy az idő ebben a víz alatti világban. Néhány lélegzet, és eltelt egy óra! Ideje visszatérni a csapathoz. Ujjongva szállunk a fedélzetre, vesszük fel a munkát, miközben hoztunk magunkban valamit. Ebből a kamera is elcsent pár pillanatot, de a titok, hogy a másik világba költöztünk egy kis időre, egyelőre a mienk. (hamarosan a neten!)