Egyre jobb, avagy Canyon megint

Egyre jobb, avagy Canyon megint

Fülledt, hosszú éjjel volt, kertvárosi lakhelyünk Dahab neszeinek teljes skáláját megszólaltatta: hol a tevék gurgulázó torokhangjai, hol egérmatatás, hol a fal tövében alvó beduin gyerekek visalkodása oszlatott bele az amúgy csendes miliőbe. Szúnyogok zizegtek, kecskék hallgattak, tehát körbe voltunk véve élettel a javából. Az előjelek dacára, teljesen tervszerűen jött a reggel, ahogy az egész világon mindenhol. Persze azért másképp, mint otthon, ahol egy autóindítást dérkaparás előz meg.

Lendületesen indultunk, a pakolás, beöltözés mára már rutinná vált. Huszáros rohammal lehajráztunk a Canyon lagúnában startra toporgó hetven búvárt, így azért elégedettformán szemléltem a rendezetten követő csapatom. Ma már komolyan vették a tervet, a merülést, meg a levegő felhasználásra is tudtak ügyelni. Tehát ráérősen, ráfordultunk a nagy hasadékra, ami ott tátongott a sötétkék letöréssel a fehér homokplatóról, buborékfüggönyt ontott a széle, aprószemű, finom fajtát. Jó volt panorámából nézni 10 méterről, ahogy 30 méter előnnyel alattunk eltűnik egy csoport. Aztán mögöttünk a távolban már buborékok szaggatták a kéket, úgyhogy nem habozva picit sem egy dugóhúzó szerű süllyedéssel belezuhantunk a tetőbejáraton át. Mélység 18, növekszik, suhanás, hopp! már 30,0 méter – na itt megállnék!

A többieknek jobban sikerült a zuhanás, úgy belejöttek, hogy az elsőt a nyakamba kaptam. Fel sem néztem, kinek sikerült ilyen jól, leráztam magamról, stabilizáltam magam odébb egyet, aztán leltároztam. Igyekeztem a létszámot tartva végigúszni az etapot, meg közben fényképezzek is.
Fennállt az esély, hogy többen leszünk, mert immár körülzártak rendesen: előttünk, mögöttünk, meg fölöttünk is búvárseregek pöffögettek vadul. Ha nem lett volna bennem mélységhez illő nitrogénnarkózis, akkor sem tudtam volna őket megszámolni – hát ilyen a traffik jam.

Na, tök klassz , fal előttünk, irányváltás következik, mostantól függőlegesen emelkedünk. Lógunk csak a jacketben, néha gyorsulunk egyet, vagy csak a mennyezet rohan felénk? Az emelkedés tutti, hogy nem lesz zökkenőmentes: szoktak kopogni a palackok a sziklán – persze nem az enyém. Embereimnek jelzem amit jelent a manőver, s fenntről nézek rájuk, midőn követnek. Eltűnnek előlem a kapálódzó alakok, szabad a kijárat, de a lőrésszerű nyílásokon mindenfele uszonyos lábakat, alakokat látok. Többen közvetlen az arcomba bámulnak egy-egy résen át, amiből a támadni akarnak verziót elvetem – bár eléggé fenyegetően közel vannak. Valszínű, ők fentről ússzák lefele a a Canyont. Ez is klassz móka, csak hát nagy a forgalom…

Csak kikerül mindegyikünk. Győztünk. – megnyertük az élményt, a terv nehezebb része kipipálva, kiérkezés is sima, levegők, dekó, merülési idők stimmelnek. Kész, pihenés, amibe belefér egy kis mászás a fennsíkra. Világbajnok csirkés rizzsel a hasamban nomád barlangkunyhókat fotózunk, majd indulás Abu Helalt merülni!

Beduin sofőrjeim meg Ibrahim herceg nagyon figyelhetnek, mert mindig a föld alól, az utolsó pillanatban kerül elő a sofőr. Mikor éppen kell! Na ez elég misztikus. Sofőröm szól, nagyok a hullámok basa! Mondom, majd közelről nézve mérjük tudásunkhoz. Tényleg jó nagyok voltak, de a merülés jól sikerült. Nem kedvelik mások, kevesen látogatják, de bejött a csapatnak. S ez már egy másik történet, egy másik alkalomra.