Ünnepi megálló

Ünnepi megálló

Kellemes Karácsonyt ugyan nem kívántam eddig, de remélem mindenkinek szép, meghitt ünnepben volt része. Utólag is békét, békességet, nyugalmat a Karácsonyhoz, amelyet erre felé kicsit másképpen élünk meg. A fehér ember hozta el ide magával, az esőerdőkkel borított trópusi szigetekre. Itt bizony hiány van a hóesésből, a száncsengésből, no meg a gyanta illatú díszes fenyőkből. Nincsenek évszakok, így aztán nem változott semmi sem az ünnepekre: minden olyan, mint az auguszusi nyár: a Nap hétágra tűz, a hullámok pedig a finom korallhomokos parton lágyan törnek meg. Igazán idilli, csak hát gyakorlatilag minden és mindenki távol van, akik amik a Karácsonyt azzá teszik ami lényegében. Persze ki tudja, milyen is az a bizonyos igazi? Gyerekkori nosztalgikus emlék, hiszen az idők mindent megváltoztattak, mások vesznek körbe mikor meg kell állni szent este, ahogy az idő is megáll egy pillanatra. Mágikus pillanatok ezek.

A varázslat pont nyolc órával előbb történt, itt, Pápua föld szélén. Műholdas kapcsolat kötött össze szüleimmel, akikkel hosszan beszélhettem, bár nekik is készülniük kellett az ünnepre. A barátokat pedig lekéstem egy nappal. Nem volt egy átgondolt igazi ünnep, dolgainkat nem igazán tudtuk félretenni. Merültünk, szerveztük a bázis életét, hiszen vendégek vannak. Volt aki egy lakatlan szigeten, meghitt romantikus vacsorával ünnepelt, volt aki csak korábban ment aludni. A munkások és családjaik pedig több időt tölthettek együtt a neves alkalomból – ami csak bonyolította a helyzetet.

December 25-én átmentünk a faluba, ahol nagy-nagy körmenet volt. Na, ilyet se mindennap lát az ember, a falu apraja nagyja ott sürgött forgott. A muszlim kissrácok inkább a vízben pancsoltak, siklottak a habokon fakéregbe vájt kis deszkáikon. Ahogy a tengeri hullámok, úgy a Karácsony is elsuhant. Nem maradt utána semmi, csak hiány, pár gondolat és egy kis honvágy.