Superman a Tihanynál

Superman a Tihanynál

Megint színes nemzetközi vendégsereg jött össze, kész kívánságlistával. Hallotta már valaki az Adam Klimek nevet? PADI super-prof-all spec-inst-trener. Superman Adam Klimekes pólót visel. Szóval a pók nagy (technikai) mellénnyel meg a barátnőjével megjelent, egy uniformális PADI oktatói mosoly ezerwattos fényét szórva leendő hódolóira. Töretlen önbizalommal konferálta be magát, névjegyet osztogatva, kétséget sem hagyva felőle, hogy soha többet nem látjuk errefelé hiszen ő a trópusi vizek tanfolyami manufaktúrájának egyszemélyes géniusza. Miután közölte, hogy szabadságon van és csak úgy merülgetnek, furcsa volt, hogy passzolták az első két merülést, mondván mélyet és roncsot tálaljunk nekik. A laptopon a roncsmerülő spec kurzus anyaga futott, ezerötszázara gerjedt mosollyal nyomta a csajnak. Gondoltam, oksa, a délutáni fényekben a Tihany megér egy merülést: legyen FUNDIVE, hónom alatt a videóval. A Klimekes buddy system elstartolt, igaz intelmeim dacára trópusi három miliben, csuklya nélkül szállva le a 15 fokos negyvenes fenék felé. Na ja, a rendszer elég önbizalmat ad a követőinek, ha okosságot csak ennyit is. Kicsit lengettem a kamerát süllyedéskor, vacilálva, hogy honnan ereszkedjem a roncsra, próbált kitörni belőlem az operatőr, de a Klimek csapat 20 méteren szétesett. Itt a hőmérséklet győzött, a leány rövid hiperventillálás után visszafordult. Klimek 35 méterről pár perccel később. Persze, ha egy PADI allspec instructor fundiveol, akkor ez nem nagy hiba. Ahogy az sem, ha egy magamfajta szoloban nyomul: de azért, hogy az legyen, egy 10 literes palackkal vágtam neki az akciónak. Ahogy leértem, álomszerű fények fogadtak, sose merültük még délután. A Thistlegorm okozott hasonló effektet, egyszerűen bámultam, és toltam a kamerát: hatalmas halrajok csodálkoztak rám, jobbra balra táncolva valami csodás koreográfiára. Nocsak nocsak: csak nem a nitrogén? Nem mentem az indokoltnál lejjebb, nekem szép képek kellettek, no meg az érzés, hogy egyedül, biztosan, a hűs csendes mélyben élvezhetek pár feledhetetlen percet.

Egyszer csak megjelent Klimek! Kerek kis feje eltorzult ugyan, de esküdni mertem volna, hogy öntelten mosolyog. Lehet, hogy a nitrogén súgta, de leszögeztem, hogy nem lennénk túl jó haverok, ha egy cellában összezárnának bennünket egy szezonra, az valamelyikünket nagyon megviselné. Intettem, hogy kövessen, tudattam vele, hogy a magányos merülés öröme, meg a horgonykiakasztás feladata az övé, és elindultam felfelé, leadni a felgyűlt nitogéneket.

Lustán, horgászként tartottam ujjaim között a kötelet decoszinten, lazán lebegve sütkéreztem a kék fényben, habár rég felmehettem volna. Éreztem, ahogy a kötél néha meg-meg remegett, próbáltam elképzelni, mit molyol a Klimek. Sikertelen agymunka volt; a helyes választ a cég tesztkönyveinek megoldókulcsában kellene keresni: “Ha kompjuter nélkül merülsz ismételten 36 méter mélyet, túlléped a decoidőt, és dög nagy palackod mellé rendelkezel régen analizált decokeverékkel, milyen merülési profilt választasz 15 fokos vízben, trópusi neopren ruhában?”

Persze pár perccel később mindenki a helyére került, én sundecken a hétórás napfényben, Klimek meg újabb sokat tudó mosollyal körbevéve. Kolléga, csak más. Túrázó búvárgyár, a sport ügynöke és saját reklámja. Nem szeretnék ilyenné válni, még ha néha bohóckodom is. Egy biztos: az egészből arra fogok leginkább emlékezni, hogy a Tihany, délután, egyedül, így merülve volt a leges-legjobb, itteni merüléseim idei legjobbja.