Búcsubuli, búcsúmerülés

Egyszer kell elköszönni, főleg, ha mindenki együtt van, ez pedig egy ilyesforma alkalom volt, tele régi kollégákkal, új történetekkel, fenékig húzott poharakkal. Afféle Magyar est volt, homályba vesző véggel. A DVD-főcím kerengett körbe-körbe, mikor a pamlagon ébredtem, valami ismeretlen lakásban.

Frissességi teszt képpen hazagaloppíroztam az ismert sikátorokon keresztül, fázósan összehúzva a kapucnis pulcsim. Világos volt már, én álmos, a reggeli indulásig meg másfél óra.

Napszemüvegem mögé bújva aludtam kicsit, burkoltan szenvedtem. Gördülékeny, egyszerű nap volt: 2 emberrel merültem az El Mina roncsot, majd Fanoust: fél háromkor már a takaróm alatt nézhettem vissza félálomban a nap mozzanatait.
.

Mint egy idegen űrhajó, egy idegen bolygón! Buborékok hangja, a légzőautomata sziszegése vesz körül, meg a hatalmas, egybefüggő árnyék. Araszolok végig, oldalajtók, benyílók mutatkoznak alattam és felettem – de nincs idő ezeket fontolgatni. Nekem AZ a kijárat kell, amiért ide bejöttem. A legegyszerűbb, legbiztonságosabb kivezető utat keresem, elég hozzá egy pillantás, hogy felismerjem. Kanyarodom, és immár rézsútosan felfelé iramodom kicsit, néhány biztos kapaszkodó által mozdulva, kormányozva magamat. Az eredmény optimális: nem maradt mögöttem üledékes felkavart víz, csökkent látótávolság, majd észrevehetetlenül haladtam át.

Kinn voltam, 15 méterre a fix ponton várakozó embereimtől. Mögéjük kerülve érkeztem, eléjük vágódtam, intve, hogy jöjjenek csak utánam. Most már díszkisérettel vágta neki ugyanennek a körnek. Tudták, mi következik, én meg szokásos csöpp kétkedéssel figyeltem, h lesz-e valami, amivel nem számoltunk, ami szokatlan, vagy intő jel lenne. Óvatosan, tapogatódzva követtek, gondolom hasonló érzésekkel, mint én az előbb. Félrehúzódva vártam őket a kivezető járatnál, magam előtt terelve őket értünk ki egymás után. Egy tiszteletkör emelkedéssel veszetett a hajókötélhez. Profi profil – nodeco, ez az, ami mindig megnyugtat. Emelkedés közben 2 másik hajó szórta búvárokkal kerültük egymást. Traffic jam! Ezek legalább ötvenen vannak! Elégedetten hümmögtem a jól sikerült időzítésen, ahogy valóságos buborékfüggöny árasztotta el körülöttünk a kékséget. Vidám látvány, szeretek lebegve ilyeneket bámészkodni, búváraim is csak néztek, míg le nem járt az 5 perc biztonsági deco. Az áramlásra biztuk a hajótathoz érkezést, aztán kikapaszkodtunk. Irány Fanous!

Egy óra elteltével itt is kedvező áramlásban sodródtunk. Nem voltam túl fitt, bevallom, ez a merülés az alagút vége volt számomra. Ami után jön a pihenés, a melegedés, legvégül pedig a hazautazás. Három hónap Egyiptom befejező merülése volt, kérdéses közérzettel, max odafigyeléssel. Láttam itt már delfint, ábrándoztam róla, hogy jó lenne még látni egyszer.
Csoda! Mikor balra nézek, ott jönnek szembe, vagy 10 méterre szépen, szinkronban úszva. Ezúttal heten vannak, két család, két kisborjúval. Bohóckodom, himbálom a testem kicsit, billegek, de nem engednek a felkérésnek. Visszaintegetnek, de továbbhaladnak családi útjukon. Gyönyőrűen csillan rajtuk a fény, sima bőrükön, ahogy épp mellettünk szlisszannak el.
.

.

Akárhogy is, ez szép volt! – hálás is vagyos a merülésirányítóknak, mindig klassz delfinnel találkozni. Ráadásul: ez volt az 1700. merülésem.

Tehát ágyban, szemhéjamra vetítve nézem a delfineket, mikor jön a telefonhívás: repjegy nista, kérdezzek rá a másik utaztatónál. Csak estére derül ki, hogy van, mégpedig kedd 11-re. No, fejvakarás, tudok-e röpülni így? Kompjuter már engedne este 10-kor, szóval van még 12 óra pihenőidő. Beleszámolva a sok merülést, több pihenőidő kellene, belegondolva a merülési mélységekben nincs kockázat, mi fennálna. A kérdés eldőlt, megyek haza! Cuccmosás, szárítás, pakolás folyamatban, úgyhogy irány a bazár, vásároljunk! Na, megint valami mára, amit kihagytam volna!