Avioni
Category : Karas diving blog , Montenegro , Uncategorized
Átvette a fejem és a gyomrom a hullámzást, az erekben sűrűbb vér cammogott, így aztán én sem kapkodtam. Kellő vízfelvétellel iszogattam magam tele, hőség is volt, lomhán ozdulva indultam a 32es mélységbe: több tucat decós merülés, tájolási és pásztázó menet volt benne, hogy megtaláljuk a roncsot. Roncsvadásztunk, mint a nagyok.
Valamikor 1945 elején különösen sötét éjjel volt, a kicsi amerikai felderítőgép el akart húzni az öböl felett, de nem volt szerencséje: közelről kapta be a találot a hegyorom árnyékában húzódó lőállásból. Megingott a gép, a pilóta nem válogathatott: a sötét sziklákon a halálosan biztos zuhanás várta, mégpedig hamarabb, mint a tenger felszínen. Igyekezett az öbölre fordulni, emelve a gép elejét. Felcsillant az esély egy katapultálásra, azaz lelölekte a gép fedelét és kivetette magát. A gép meredeken zuhant tovább, vagy ötszáz kilóméter per órás sebességgel a vízbe csapódva.
Volt pár szemtanú a sötét parton, aki hallott, látni vélt valamit. A történet aztán legendává, majd szóbeszéddé szelidült. Persze mindig akadt egy-egy helyi kincskereső, aki tudta, hol a roncs. Ő még a dekókamrába szállítás közben is váltig állította, hogy 50 méteren, egy darabban áll a roncs, benne pedig utas, kezén rolex órával… Mesélt még kis páncélkazettáról, amit nem tudott felhozni… Persze a valóság néha sokkal prózaibb.
Dragan mintegy varázsütésre talált rá a gépre, miután tavaly hazatértem. Nos, most volt alkalom végigkutatni az ismerős, hullámos homokfeneket. 
Ilyen barézdákat csak igen erős, és hatalmas hullámok rajzulnak 32 méteres mélységbe, 1500 méterrre a parttól. Mindenesetre itt köszöntött ránk a kifordult motorblokk, meleltte a gép farka. Kicist távolabb a szétszóródott, forgácsnyi darabkák között a pilótafülke darabja: benne a pedál, és a kormáányszerkezet váza. Meghúztuk, hát billent ahogy kell. 12 percnyi látnivaló akadt, pont 4 percre a dekóidőtől. Visszavitorláztunk a kis áramlásban a horgonyhoz egy komótos emelkedésre. Közben azon járt az eszem, hogy mekkora szakértelem és kutatómunka kellhet ennek a roncsnak a pontos történetére fényt deríteni. Vajon milyen gép volt? Mi lett a pilótával, ki volt, hol élt aztán? A gondolatok csak szálltak, ahogy a buborékok felfelé. Azt hiszem, mi itt végeztünk: búvárnak tartom magam, nem kutatónak, engem újabb látnivalók érdekelnek.
