121 méter

121 méter

–  Hol laksz drágám? Felvennélek úgy tizenöt perc múlva, csak nem tudom melyik házban laksz.
–  Hadaba nem egyszerű, ha el tudnám mondani, az is percekig tartana. Legyen inkább a Sadikit bár, oda megyek a cuccokkal. – mondtam Katesnek. Nem vagyunk régi ismerősök, ő egyszerűen mindenkihez ilyen. Nagyszájú egy csaj, úgy osztja a british angolt, hogy elállnak a füleim.
–  Hé, ez nem taxi, ülhetsz előre – vigyorog mikor bevágom a csomagjaimat a hátsó ülésre.
–  Kicsit összezavart, hogy korábban ideértél. – mondom. Ez nem egyiptomi stílus, egész kiemelegedtem a rohásban.
–  Akkor hajolj rá a légkondira. – vigyorog. Gázt ad, kilő a nagytestű terepjáróval.
–  Figyelj Charlie, el kell mennünk egy csomó helyre, remélem nem gond. – folytatja, közben vigyorog veszettül, mintha nem tudna mit kezdeni a jókedvével.
–  Tudod, szalad a projekt, nagy nap a mai! Ez nem souvenir DVD, ez igazi melo!  A Daily Times is rá harapott – mondja és csak úgy villognak a szemei.
– Kell víz, kaja és palackok a merülésekhez! -sorolja.

Fogalmam nincs persze, mindehhez  miért kellett elmennünk három benzinkútra, a kaja miért éppen chips és csokis keksz az öt fős stábnak. De mivel kellően offenzíven vezet és eleget nyomja a dudát, ezt is elnézem neki. Olyan szeles, mint egy túlkoros bakfis, miközben olyan közvetlen, hogy bebújik a bőröd alá, pörög mint a forgószél: sosem éred utol, ha kell valami, vagy ha nem akarja.

A Royal Set a a helyi ipari park. Csarnokok, telephelyek, még több por és törmelék mint bárhol máshol. Itt találjuk az egyik nagy palacktöltő üzemet is, ők látják el a produkciót merülésekhez palackokkal és gázokkal. Ipari méretek: hálózatra kapcsolt nyolc nagy levegős kompresszor, puffer palackok, oxigén blokkok, szűrők és pumpák, töltőpultok. Több száz palack sorakozik középen, nitrox és sima, dupla és trimix palackok. Elképesztő kapacitás, tátom a számat annak rendje szerint, majd bepakolunk hat palackot a kocsiba. Persze, hogy terepen, hátsó utakon hajt Kates, kecskék, kutyák és helyi sofőrök térnek ki előlünk.

Debbienél fut össze a csapat, a hegyek tövében. Vibrál a levegő, tele van feszültséggel, mintha nem csak az akksikba ment volna a töltés. Befut Axel a spanyol kameraman, Maria a kis finn csodaasszisztens pakol, Sebastan a tréner egyeztet végsőkig. Ő az, aki nyugalmat áraszt, a filmes forgatag közepén. Vékony, szikár termetű, magas fazon, intelligenciát, pozitiv energiát sugároz, lehetne jógi is szerintem.

Bepréselődve a kocsikba folytatódik a telefonálás. Kinél mi van, ki mit csinál majd. Újra és újra átvesszük. A helyszínen cuccolunk. Bámulunk. Amíg hagyják ugye.
– Uppsz, fogd csak meg! – ugrik elém Kates, kezembe nyomva az ipari kamerát.  Akár időgép is lehetne a sok kis érthetetlen kütyüvel, kapcsolóval felőlem. Kicsit varázsol rajta, de túl gyorsan, hogy lássam mit is.
– Setup rendben, vegyed a készülődő biztonságiakat! – majd elrohan valamerre. Okay! – pásztázok a legnagyobb komolysággal.
Mindenki vesz valamit. Több kamera forog, több helyszínen – ezt kell figyelnem, hogyan is megy. Megérkezik Amelie a főszereplő. Meditál. Fotósunk kattogtat. Itt van Natalia Molchanova a többszörös freediver bajnok, aki maga élő legenda. A bírók is készülődnek, totál beöltözve, a cuccokkal gázolnak a vízbe. A két platform vagy százötven méterre van a parttól, itt már elég mély a víz. Százhúsz méter a cél ma. Variable weight, azaz lefelé szánnal, súllyal száguld Amelie, felfelé önerőből úszik majd. Ha sikerül leérnie addig. Ha el tud lazítani.  Ha tud egyenlíteni.  Túl sok a „ha”. Túl nagy a mélység, három kísérlet nem sikerült ezt megelőzően.

Én vagyok a szem, egy felszíni kamera. Cutoff – azaz vágóképeket veszek a produkcióhoz, legyen az a fix szerelt kamerákhoz, vagy a kézben forgó felszíni és víz alatti egységekhez bevágható.

Látom, hogy fut le a kötél. Hogy rögzítik a szánt. Veszem az újralégzős, két biztosító búvárt, ahogy a biztonsági palackokat felcsatolják. Egyre nagyobb a készültség.

Érkezik Amelie. Felkészül, körülötte sürög mindenki. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy mennyire lazán áll hozzá: nincs magába süppedve a nagy összpontosítástól, ahogy élettanilag neki kellene futni egy ekkora teljesítménynek: maximum három percre tervezik a merülést. Csak mosolyog és vizet iszik.

Fél négy. Official top. Visszaszámlálás. Utolső lélegzetvétel. Még levegő, majd még. Utolsó mozdulat, hátracsapja a fejét Amelie, Sebastan kirántja a reteszt. A szán elindul lefelé, gyorsan távolodik, majd elolvad a látvány a derengő kékségbe merülve. Felszínen, Natalia a kötélen, a merülés pulzusán tartja a kezét. – Most fékez kicsit! Most megy még, halad lefelé! Leért, most old ki! – mondja. A bíró számolja a másodperceket – Mehetsz Natalie! – rikkantja. Ő már felkészült a merülésre – utolsó mély belélegzés, így megy le harmincötig, ott várja majd a visszatérő Ameliet.

Nekem is merülnöm kell. Úgy, hogy ne keresztezzek senkit, senki kameráját, hogy ne érjek a versenyzőhöz, de vegyek fel mindent közelről , ahogy emelkedik, kibukkan, a biztosítóktól kezdve, a bírókig. Hát, egy levegő vétel ehhez kevés, gondoltam és elszántan lefele iramodom. Három kellett volna –sóhajt bennem minden oxigénhiéna sejt és szövet. Pocsék a kondim, a rákészülés selejt. Mire tíz méterhez érek, már szemből jönnek. Ráfordulok, felvétel pörög. Tudom, erre nem leszek büszke – rosszkor, rossz helyen voltam, igaz, nem is barmoltam el a többiek munkáját.

A lényeg: bajnok a felszínen. Bírókkal farkassszemet néznek! Tökéletes protokoll. Amelie nem mutat semmi hipoxiás tünetet, nincs szamba, izom, vagy arc rángás, mosolyog csak és boldog. 121 méteren volt! Hihetetlen  – de igaz. Hogy ne lehessen csalni, azt a rácsatolt műszer, meg a két fix kamera segít hitelesíteni.

Merülés elfogava  – de ezzel nincs vége. Tiszta oxigén várja vissza hat méteren, onnan kezdi a dekompressziós emelkedést. Ez az új gyakorlat, a biztonsági eljárás. Vele van egy búvárdoki is, neki  a kezére van csatolva a műszer, amihez csatlakozik egy jeladó: na ezt kell percenként a bőrhöz szorítani, hogy vizsgálati eredményeket nyerjen. Be van huzalozva Amelie rendesen, pulzus vérnyomás folyamatosan rögzítésre került. És még ki tudja mi, vagy milyen összefüggések vannak vizsgálva.

Debbie vidám. – Sokat tanultál? Minden Okay? – csicsereg – Egész jól megy neked ez a merülés, de máskor vegyél fel egy shortyt! –céloz a piros speedomra és úszik kifelé. Na, akkor ezt vegyem komolyan? Semmiképp.

A hely adott, hívogat a mélység, ezért csinálok pár lehúzást, időzöm a nekem kényelmes szinten. Kék, szép, nyugodt kék minden. Próbálom élvezni a mámorát.

Sebastian készül egy nyolcvanas free immersionra. Ezt kéne felvennem csak úgy – gondolom magamban. Rajtol. Várok, készülök. Három levegő. Belégzés, iram. Ha egy kamera rángat felfelé, akkor ez nem vicces. Le kell menni olyan mélyre, hogy a tüdő összenyomódjon és a testben lévő felhajtóerő összezsugorodjon, hogy akár a könnyű kamerával is tudjak lebegni. Jól sikerült, jó mélyre, jó korán. Annyira, hogy utánam érkezik a biztonsági búvár, ugyanitt lebeg ő is, vár. Nem mondom, hogy én sokat szeretnék várni, nem is tudnék, úgy érzem. De Sebastian sehol. Csak egy örökkévalóság múlva látom közeledni. Felvétel!

Sebastian átvert, azt mondta, hogy két és fél perc a merülés! Fél perccel lassabb volt, három percre sikerült neki  a menet. Nyolcvan. Durva dolog megjárni, még ha kicsivel előbb is fordult.

Este van. Studio, sürgés-forgás. Lelépés, fuvarra várok. – Tetszett a móka? – kérdi Debbie, mikor a konyhába érkezik. Két grillcsirke kerül az asztalra, kérdés nélkül neki esem az egyiknek. Nagyon éhes vagyok, ezért előbb csámcsogok, aztán kezdek társalogni vele. Tudnék miről, de az idő nem alkalmas. A visszafuvarra várok, nem keveset, de végül sor kerül rá. Persze Kates a sofőr, szórakoztat, én bólogatok, gondolkozik bennem a fáradtság, mitől lett.

A filmes karrier pihen: folytatásra kerek egy hetet kell várni, mialatt kezdő tanfolyamos fronton ostromoljuk majd a Vörös tengert.