Kórképtelenség

Kórképtelenség

Feltépték az ajtót, csak hogy dirrer-durral becsörtessen a reggel hírnöke. – Azt hittem alszik. –recsegte a tapintattól érces hangon, majd kancsóval a kezében távozott. Nem Playmate az biztos, de hatásos. Úgy nyíltak ki a szemeim, hogy egy pillanatig sem csodálkoztam azon, hol is vagyok. Tudtam. Ez kérem Szombathely, a kórház, meg az én kis magánszobám. Az, hogy ide jutottam, az kérem nem is volt olyan egyszerű, főleg nem kellemes.

Karácsony óta gyötört valami, amit se kezelni, se bahatárolni nem sikerült. Lapockától lefelé a derekam, a láb izületek, lábamon pedig az izmok fájtak, merevedtek be annyira, hogy képtelenség volt időnként lábra állnom. Volt, hogy kilencven(év)-es tempóban sikerült bicegnem, volt, hogy a falba kapaszkodtam, volt, hogy kézzel rakosgattam a lábaimat keresztből egyenesbe, hajítottból nyújtottba, miközben fetrengtem és vártam, hogy hasson a fájdalomcsillapító. Összeszorított foggal fészkelődtem, a gyötrelem gyakori vendégként szegődött mellém, én meg csak fújtattam képzeletben sűrű, puha fekete matracokkal takargatva tudatom előtt az ugrándozó neurológiai tüzijátékokat. Bedagadtak a bokáim, a térdeim és hát nagyon, de nagyon berozsdásodtam. Életminőségileg a késői nyugdíjas agónia erőtlen keretei közé szorítva találtam magam. Mi lehet ez???!

Az ünnepek, az újévi és egyiptomi környezet sem hozott megoldást. Ugyan nagy nehezen kerültem orvos elé, kaptam javallott gyógyszereket, de stabilizálódott állapotom. Egy elég mély ponton. A kérdés: hogy is jutok majd haza így?
Nos, nem részletezem. Az ember sok mindent kibír, így jutottam el Kairóba, majd onnan Budapestre, végül pedig haza. Ha nincs B.Zoli, meg az Öreg Halász cimborám, akkor azt hiszem meggyűlik a bajom a csomagokkal. Azért haza jutottam.
Első célom volt, hogy orvos kezére adjam magam. Na de panaszaim tényleges gyökere és az utazásiam között fennálló viszonyok kibogozása egzotikus fertőzésre utal. Nem olyan egyszerű egy átfogó kivizsgálásba belefolyni. Péntekre sikerült fejest ugranom a komolyabb áramlatba: ultrahang, belgyó, röntgen, laborok, egyebek. Halleluja! Balszerencse bizony, hogy 12 napot kellett eddig elszenvednem tüneti kezeléssel.
Indonéziában egy kezdő medikus rábólint: malária. (bármire) Persze nekem volt egy negativ tesztem, de jeleztem, hogy azért nézzük meg mi a helyzet. Sok orvos csak legyintett nevetve. Pontosan azok, akik mondják, hogy itthon évente két eset van, az egyik abból is kamu. Ez valami, ami bármi is lehet. Remélem megtalálják és megkapom a hatásos kezelést.
Azért csak jót tudok írni eddig a hazai viszonyokról. Végre vizsgálati anyagaim seregét tudhatom legyártva. Szombattól hétvégéig kollégiumlakó vagyok, aztán remélem otthoni keretek között szívhatom fel magam. Eddig hét kilót fogytam, lesz mit viszaszedni majd. Gyógyulás! Ezt fújtatom, sziszegem, tudom: Az egészség a legnagyobb kincs. Csak a panaszmentes perceket, órákat hogy értékeltem! Mennyit ér ehhez az erő és a mozgás szabadsága! Hiányzik. Senkinek nem kívánom amit tapasztaltam. Most pedig egy dolog a fontos: összekapom magam. Meggyógyulok és kész!