Cinkes OWD
Category : Blogroll , Karas diving blog , Uncategorized
Ülünk Ivannal a teraszon, tele szájjal vigyorog, mint mindig. – Volt itt egy szlovén oktató, az 14-et merült egy nap alatt! – mondja cinkesen. Nem veszem fel a kesztyűt, de belegondolok: én reggel fél 10-kor beöltöztem, este negyed hétkor meg levetettem a ruhámat, mennyit merültem én akkor? Csak azért, hogy minden tanuló megkapta a gyakorlati oktatás napi adagját, még akkor is, ha épp segéderők nélkül kellett a kétszeri bővített gyakorlást kiviteleznem. Van ez így, vállalás, bevállalás, meg Murphy. Mert az öreg pesszimista harcos most is bekavart: ez már pénteki érkezésünkkor világos volt.
Rendhagyó május vége: a hegyekben 12 fokot mutattak a hőmérők, néhol havat is láttunk a Rijeka feletti csúcsokon. Úgy értem friss havat, amit az elmúlt heti bora és fagy hozott. A tenger pedig felkavarodott és lehűlt. Ironhealt program keretében úszkáltam egy tíz percet, csak úgy fecskében, mintha a víz nem 17 fokos lenne. Tudni akartam, hogy hat a közérzetre, milyen a látótáv, meg úgy egyáltalán, mit szól hozzá a szervezet. Egy órába került, mire felmelegedtem, mire a kapucnis pulóver alatt napoztatott testfelszínem meghaladta a behűtött sör optimális fogyasztási hőfokát. Ez a hőfok egy sodródó hajótöröttnek nem sok lubickolást engedélyez. Merülni azért is jó lesz: áprilisban, neoprénben volt már szerencsém 3 órás merülésekhez, amihez kesztyű sem luxus.
Szép létszámú csapatunk pénteki szállingózása fél tízig befejeződött, mindenki ágyhoz jutott, kinek-kinek panorámás terasszal, kinek kerti piknik étkezővel, de akadt beépített házinéni is, aki reggel főzte a kávét.
Ez már a szombat reggele: a fókusz a merülésre irányul. Az egész egy színes nonstop (cinkes) maratoni búvárkodássá olvadt össze, végtelen számú beöltözéssel, kisúlyozással, gyakorlásokkal és számtalan uszonycsapássá és hét blokknyi merülés kivitelezésével. Inni, enni nem volt idő, ami szükséges megálló volt is, azt a sliccelt öreg száraz ruha levétele nélkül is meg tudtam oldani. Mikor este hatkor levettem a ruhám és leszakadt a mandzsettám, egy morgással nyugtáztam. Ha valaki a száraz ruhás ágazat nem felesküdt, vak szolgája, és tartalékolja a nedves rucit, akkor nem fog pityeregni. Javításként felmerült bennem a defekt ragasztása, de sajnos hittem a bázis személyzetnek: dogtape, csodaragszalag, univerzális, mindent megjavít. Síruhát, csillárt, szkafandert, autót, stb. Letolattam a kocsi hátsó lámpáját irányítás mellett. A keménykedő kőkerítés nem tért ki előlem, így aztán gyakoroltam a ragasztást. Pár óra múlva a kocsi már úton volt hazafelé, más okból, hogy vasárnap délutánra várjam vissza. Szép kis bonyodalmak, stáblistában Dávid, Murphy és sokan mások. Köszi! – de ez már a gulyásnak és Gábor séfnek szólt. Utóbbiak megtöltöttek egy nagy bográcsot, míg mi elvégeztük a programot és zárási ceremóniát a centernél. Zseniális, csodás, mesebeli dolog az ilyen háttér.
Este 8 és kb az egész csapat együtt volt, mire utolsó előtti erőimhez meríthettem, a húsos tálból. Mézes páleszt infúziós életmentő nektárként szívta be a szervezetem. Túl voltam a legnehezebb napon, megkönnyebbülten nézhettem végig mindenkin, az élménytől sugárzó arcokat nem megunva. Kezdenek búvárrá formálódni…
Vasárnapi kelés. Reggeli. Dogtape. Tájolási gyakorlat. A legelején, csurom beázott karokkal, rekordsebességgel, át is öltözhettem a 7 mm-es neoprén ruhába. Volt, nincs száraz ruha. Ennyit a balekról, aki mindent elhisz és akinek nem jött be a ragasztószalag mágikus ereje. Aktuális négy órás gyakorlatvezetés után közel sem hűltem át úgy mint a 10 perc sima úszástól. Ez alatt már tájolós, önálló, társlélegeztetős, merülőpáros merülésekkel zártuk az OWD-t. Mit mondjak: erre készültünk régóta. Hogy mindenki biztonsággal merüljön, önállóan, szakszerűen. Elkészültem magam is, úgyhogy a cuccösszepakolás, elszámolásos manőverek és kifizetések segítség nélkül nem is mentek volna. Kedvesemnek és a Hertelendi klánnak, egyéb segítő kezeknek külön köszönet, a csapatszellem jegyében is.
Megjártuk a mélyvizeket, kocsim a hazautat, visszaérkezett. Bepakoltunk, mégsem akaródzott indulni. A tengerpart vonzásától nehéz szabadulni: le kellett ülni újra a teraszra, lélegezni a sós levegőt, elkapni a visszaverődő napsugarakból még egy csokorral, és könnyed társalgásba folyni. Álmodni következő túrákat, merülési célokat. Aztán indulás, elkerülhetetlenül, bár elodázva. Jó dolog átadni a volánt, hazafele, miközben búvárkodás utáni afterfeeling pezseg az ereimben. Régóta tudom: ettől teljes az életem.
