Vilmos és a búvárkodás
Category : Croatia , News , Uncategorized
A Naplo Online még augusztus 14-én, bő egy év után hozta le Vilmos megdöbbentő esetét, amit hivatkozva a forrásra, de azért inkább idézve meg is jelentetnék, hogy ne tűnjön el a későbbiekben. Most, mintegy 15 hónap után csóválja a fejét a magyar búvártársadalom és persze az oktatók java. A búvárkodást csak képzett, felelős szakember vezetheti, a biztonsági szabályok betartásával, amin mindenki a saját felelősségére vesz részt. Hogy Vilmos esetében hogyan is történt a tragédia, arról szóljon a cikk, úgy, ahogy azt ő és a cikkíró megfogalmazza:
“Csillogott az Adria aznap. Forró nyári nap volt és csodaszép mediterrán hangulat. Mindig is lenyűgözött a tenger, különleges, misztikus világnak tartottam, amit a mélység magában rejt. Úgy éreztem, nincs nálam boldogabb ember a világon: mellettem volt Márti, a kedvesem, és hívott a végtelen kékség, a merülés. Nem sejtettem, hogy kis híján az életembe kerül, hogy láthattam a tenger világát 25 méter mélyen.Így emlékezik élete legszomorúbb napjára a veszprémi, 29 éves Magyar Vilmos.
– Jöjjenek csak, mindjárt itthon lesz Vilmos is, gyógytornán vannak Mártival, a barátnőjével! – tessékel beljebb Zsuzsa, Vilmos édesanyja. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, háttal araszol be lassan a lakásba Márti, vele szemben Vilmos lépked aprókat, a lány kézen fogva segíti a járásban a fiút. A fiatalember egyik lába sínben, lassan lépegetve huppan le a kanapéra. Vilmossal tulajdonképpen beszélgethettem volna csodás adriai búvárélményeiről is, de a sors fintoraként ehelyett egy rémálmot osztott meg velem, ami kis híján az életébe került egy esztendővel ezelőtt.
– Nem akarsz jönni, Vilmos? A palack még félig van, merültek már vele, de nyugodtan jöhetsz, van még benne levegő bőven – mondta veszprémi búvároktató ismerősöm, aki megkért arra, hogy egy mozgáskorlátozott csapattal együtt vigyem ki őket az Adriához, a Pula közelében levő kempingbe. Eredetileg sógoromat kérte meg erre, aki maga is búvárkodott, de akkor éppen nem volt ideje utazni, én pedig örömmel eleget tettem a kérésnek.
– Ismerősömnek tehát nem kellett még egyszer kérnie a merülésre, kapva kaptam az alkalmon, izgalommal, ugyanakkor nagy várakozással töltött el, hogy végre merülhetek a misztikus mélységbe, ami mindig is vonzott, csábított. Ezért aztán nagy izgalommal és örömmel vettem magamra a búvárruhát meg a szerelést tavaly június 20-án, délelőtt 11 óra körül, amiben Márti, a kedvesem segített – idézi fel a történteket Vilmos.
Aztán a fiú felhívta szüleit, mondta nekik, hogy ragyogóan érzik magukat, minden rendben van, gyönyörű az idő, langyos és nyugodt a tenger, ideálisak a feltételek a merülésre, ahová nemsokára indul, mert régóta erre vágyott. A part, ahonnan indultak, ahogy az Adrián mindenütt, sziklás volt, a tenger világoskékből haragos-mélykékre váltott, gyorsan mélyült, így aztán nem kellett sokáig úszniuk az öbölben, kezdődhetett Vilmos életének első merülése.
– Mindig is szerettem volna kipróbálni a búvárkodást, a sógorom is sokat mesélt a tenger szépségéről, a víz alatti világról, ami engem is nagyon érdekelt. Pipával már sokszor lebegtem a vízen, és már rég elhatároztam, ha egyszer tehetem, akkor én is megnézem a mélység élővilágát – érvelt a fiatalember a döntése mellett, akin korábban könnyűbúvár-szerelés egyszer volt a fűzfői uszodában.
Oktatója megkérdezte tőle, hogy mit szeretne? Vilmos úgy emlékszik, hogy azt mondta neki, öt-tíz méterre szeretne lemenni. Oktatója közölte vele, hogy a palackkal még félórányi levegője van, mivel korábban már merültek vele. Megbeszélték, hogy 20–25 perces merülés lesz. Még indulás előtt meg-egyeztek arról is, hogy Vilmos milyen jelet mutasson, ha esetleg valami gond adódik. Akkor ő arra gondolt, erre úgysem lesz szükség, de biztonsági okokból tudni kell ezt is, és ez egyben megnyugtatta. Oktatója a merülésnél végig fogta a kezét, mivel a fiatalembernek ez volt az első ilyen útja.
– Emlékszem, egyre hidegebb lett a víz, míg a felszíne úgy 21 Celsius-fok körül lehetett, lejjebb már egyre hűvösebbnek éreztem. A sziklaszirtek mellett a színes halakon kívül sok tengeri uborkát láttam és egy Mária-szobrot is, meg emléktáblát, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt rajta. Úgy tudtam, hogy a szobor 18 méter mélyen található – beszél élményeiről.
– Ebben a mélységben mozogtunk, úsztunk még egy kicsit több irányba is. Már felfelé kezdtünk jönni, amikor elkezdtem fuldokolni, mert levegő helyett a sós tengervizet nyeltem, nem emlékszem, hogy a maszkom esett le, vagy a csutorán keresztül szivárgott-e be a víz. Pánikba estem, mert azt tudtam, ha nem kapok levegőt, agysérülésem lehet. Aztán mindenhonnan víz jött, elkezdtem kapkodni, nem tudtam figyelni semmire. Az első vizes slukknál már jeleztem, hogy gond van. Van a mellényen egy szelep, amit az oktatóm meghúzott, ezzel fellőtt a felszínre. Talán tíz másodperc telt el, mire felértem. Ő is jött velem, én lebegtem a felszínen, mondani akartam valamit, de nem nem tudtam beszélni, és végtelenül gyengének éreztem magam. Nyomást éreztem, a fülem folyton csattogott, nem hallottam rendesen. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem, hogy szétfeszül, felrobban a tüdőm, később megtudtam, ez amiatt történt, mert benne volt levegő, rányeltem a tengervizet, és így légmell alakult ki. Az oktatóm kiabált, hogy maradj velünk, Vilmos!, folyamatosan beszélt hozzám, aztán egyszer csak elsötétült minden. Addig sütött a nap – mondja el szörnyű élményét.
– Arra ébredtem, hogy nem tudom, hol vagyok, kísérteties zenét hallottam, valami volt a számban, később megtudtam, a lélegeztetőgép csöve, és idegen helyen fekszem. Ez a pulai kórház volt – folytatja. – Álmomban fekete ruhában voltak a nővérek, én már meghaltam, de még mindig lélegeztem, én sem és ők sem értették, mi történt… Sötét volt körülöttem minden, sok ember volt egy helyiségben, gyertyafényes hangulatban, mint halottak napján, aztán mindenki elment, és én egyedül maradtam. Majd egy hölgy odajött hozzám, és megkérdezte, miért vagyok itt? – érzékelteti az átélt borzalmakat. Azóta sem tudja, ez valóság volt-e vagy álom?
– Láttam anyám, apám arcát, mondták, minden rendbe jön, de én nem tudtam válaszolni nekik. Sokszor nem tudtam különbséget tenni, álom és valóság között. Márti bejött, beszéltem hozzá, de nem jött ki hang a számon. Arra gondoltam, milyen szerencsétlen vagyok, mert soha többé nem látom a családomat, akkor nagyon sírtam, zokogtam. Máskor arra riadtam, hogy ünnepelnek az ablakom alatt, később megtudtam, a horvátok örülnek az uniós tagságuknak. Én meg azt gondoltam, egy fesztivál közepébe csöppentem, kimentem a testemből, és én is ott dolgozom abban a horvát városban, ami nyüzsög, lüktet az ablakom alatt. Máskor fekete madarak repkedtek a plafonon, amiket nem tudtam elhessegetni. Tíz napig tartott ez a gyötrelem, lebegés élet és halál mezsgyéjén – néz maga elé Vilmos.
Rohammentő hozta haza a veszprémi kórház intenzív, aztán rehabilitációs osztályára. Ekkor kezdett el ismét beszélni. Itt mondták, búvárbalesetet szenvedett, azaz keszonbetegséget kapott. Ekkor látta a pulai kórházi jelentést, amiben 25 méteres merülési mélységet jeleztek.
Vilmos három agyi infarktust kapott, lebénult. Ma jóval lassabban beszél, mint korábban, a látása sem a régi. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet koponya- és agysérült osztályán közel egy évig feküdt, azt mondja, elmondani sem tudja, mit élt át és mennyi gyötrelmet látott. Nemrégiben, június 20-án hazajöhetett. Agysérülése miatt mozgásszervi gondok is adódtak nála, emiatt a bal lábát meg kellett műteni. Bokatartó sín van rajta ma is, mert több izma nem működik. Járókerettel képes egyedül járni. Naponta gyógytornász, torna, masszázs várja.
– Alig várom, hogy futhassak ismét, remélem, egy év múlva, a harmincadik születésnapomra már így lesz! – tekint előre. – Világéletemben sportoltam, sokat mozogtam, pipával, a felszínen lebegve talán búvárkodni is fogok egyszer, a víztől nem ment el a kedvem, szívesen úszok ismét, ha képes leszek rá – mondja.
Ősztől valószínűleg visszamegy a rehabilitációra. Pedig szívesebben dolgozna az alsóörsi kempingben, ahol gazdasági informatikus főiskolai végzettséggel műszaki vezető volt. Azt mondja, ő soha többé nem bízik meg senkiben, ahogy a búvároktatójában.
A család azt tervezi, hogy utánajárnak annak, miért történt meg ez a szörnyűség a fiukkal, amitől az életük ilyen gyökeresen, rossz irányba megváltozott. Vajon helyénvaló volt-e első alkalommal húsz méter körüli mélységbe merülni? – kérdik ma is mindennap.
– Mindezt amiatt mondtam el, hogy okuljanak mások a velem történtekből! – jegyzi meg búcsúzóul Vilmos.
2014. augusztus 16., 07:50 szerző: Kovács Erika “
Forrás: http://veol.hu/hirek/majdnem-halalos-merules-1640307
