Eilat trip
Category : Blogroll , Egyiptom , Uncategorized , Úton
Sharm, arabelosztó pályaudvar. Résen vagyok az érkezéssel, simán elérem a nyolcas buszt, mert az újabban kilenckor indul. Az első checkponton leszállítanak a buszról hat arab utas társaságában. Bájcsevejgek az útlevelemen eligazodni vágyó civil rendőrökkel. Jó tanács: ilyenkor nyugodtan ragaszkodjunk az igazunkhoz, a határozott jedi-erővel előadott meggyőzés idővel túlsegít az egyszerű akadályon. Ne beszélj arabul, angolul is csak egyszerűen, annyit ami indokolt, a többit nem kell érteni sem meghallani. Irányított kommunikáció. Hamar elengednek és honfitársaikra koncentrálnak. Ez hetvenöt perc késést okoz.
Második checkpont. Kezdem a jedis trükkel, így már nem szállítanak le. Az arabokat újra előveszik, másfél óra újabb késés, de legalább van időm körmöt vágni. Még kétszáz km, három útlevél ellenőrzés és hopp, délután háromra Tabán eszmélek, ami nem rekord idő. Ma már nem lesz okmányintézés.
Taba egy pár hotelnek otthont adó tranzitváros, tengerparttal, határetkelővel és semmi mással. Üres, élettelen, mű, „innen el!” sugallja minden. Ismerek irodát, aki ide szervez utakat, ami biztos sikeres a világ elől elvonulni vágyó projektek hódolóinak. Ha mond valamit a személyes tapasztalatom, akkor az elég kommentnek: úgy döntök, Izraelben alszom.
.
Mi ez a sok busz? Felmérem a poros parkolót, ahol a nagy légkondis cirkálók sorakoznak tucatszám. A határon megértem: az érkező utazók gyalog kelnek át az államhatáron, busz viszi őket az egyik oldalra, a másik oldalon másik busz várja őket. Utas rengeteg: katolikus zarándokcsoportok kofferokkal tülekednek, minden nemzetiség képviseli magát. Kicsit lassítja az átkelést, de legalább nem fordítanak ki, motoznak meg, elemeznek ki molekulárisan, vetnek alá hazugságvizsgálatnak és pszychológia tesztnek, mint ahogy pár éve emlékeim szerint volt.
Lassú de sima átkelés. Ha nincs terved és melléd sodródik egy útikönyvhordozó, akkor beszélgess vele, hátha adaptálható kész terve van. Így aztán új megosztható tapasztalatokkal gazdagodtam: a határon a 15-ös busz óránként felbukkan cca. 8:30-tól este 6:30-ig biztosan, potom 7 sékel buszjeggyel városnézős járat a központig, a taxis 40 sékel értékű tranzittal szemben. Tényleg végig kacskaringózzuk az Eilat riviéra esti fényben fürdő összes utcáját, többször érintve utunk előző állomásait, bámészkodni nyugodtan van lehetőség. Elsőre pénzt váltok, majd utikönyv birtokló tanácsadómmal a Corinne Hostelbe slattyogunk. (50, a Youth Hostel 100, ugyanott a szingle room 250, míg a hotel szoba hasonló helyi árakon indul) Bizarr. Tarantino innen merített ichletet valószínűleg, mert egy pincecellában találjuk magunkat, ahol négy törpe méretű kis emeletes vaságy rombol a hangulatba. Biztonsági záras vasajtó, vaskeretben, Exit felirattal: biztosra veheted, itt nem jutsz KI! A szobatársak: két keleti magányos arc mandulaszemekkel, nem értik egymást, angolul beszélnek. Egy gázos srác, amerikai katonának vallja magát, a laptopon épp PSP öldöklős vérontásban utazik. Az öregedő Paul angol utas, ismeretlen okból ismeretlen helyen státuszban, ő olvas valamit. Ő a top horkolóművész, de brutál mód, egyik ráadás számot a másik után húzza, míg el nem fárad. De takarodó előtt még újdonsült cimborámmal a Forró rágógumi c. klasszikus otthonát képező terep esti fényei felé fordulunk.
Első dolog: enni kell. A kóser árus átver: a 32-es menü helyett a 42-est sózza rám, ez 60-as aktuális HUF szorzóval aranyárú gyorskaja. Kikapcsolom a matekórát, örülök, hogy mellé nem kapok fűnyírót, mint a klasszikus vicc csattanójában. Élvezem az ízeket. A levegőt. Az atmoszférát. Azért más, mint Egyiptom, átüt a kulturális különbség, a mentális szakadék. Ez szervezett és civilizált oldal, sőt! – domboldal! Hasonlít az otthonra. Kacskaringók, ívek, lejtők. Hadaba negyede (bérlakom helye) mértani sík, egyenesekből álló idegen táj. Ez természetesebb és hasonlít az otthoni, európai vidékre, már-már hazai.
Part: riviéra sablon. Nem hat meg, míg az utcai zenészhez nem érünk. Pár top-top kategóriás bombázó is elsiet szemből, ugyanannyi civil gépkarabélyos, vagy khakizöld teenager kiscserkész komorít az összképen. Fények, bazárok, kínai csecsebecsék.
Nem bánom, hogy cseréltem a Tabai idillt a horkolós éjszakára. Még ha hajnali ötkor a katona nagytotálra zuhanyozta és felszerszámozta magát, hétkor francia haverom, majd a többiek. Én fél kilenckor nyugis utolsóként reggeliztem, majd átsétáltam a konzulátusra küldetésem célja ügyében.
Egy árnyas veranda, egy rácsos ablak, egy rácsos ajtó. Két asztal, pár szék. Ez az össz szerény díszlet. Az egyiptomi konzulátus csak kis iroda, egy bérelt villa egyik lakásából kialakítva. Szerény. Simán átesünk a formaságokon, megvárom míg elkészül a dokumentum: one mounth, multiply, 3 mounth visa. Aki ennél spécisebbet akar, az időgéppel jöjjön, pár évvel előbb. A világ rossz fele megy helyenként, szóval eszerint havonta ki kéne lépnem az országból. (vagy Eltour application – bepróbálom?)
Háromkor megy a busz Tabáról. Addig éhes vagyok, tormát kell vennem, meg sétálnék is. Ebből őrült cirkálás, rohanás kerekedik amely végén Tabán eszem meg a becsomagolt elemózsiát. Itt amerikai-japán harmincas házaspárral firtatjuk az utazás témakörét. Döcög a busz, sötétban érünk Sharmba. Nyolc előtt lévén egyenesen az Old Markethez hajtok – honfitársaim és tanítványom kalauzolom a bazár mélyére. Sőt, segítem őket friss belépő útlevelem révén márkás piához a Duty Freeből. (régebben fordítva volt, sebaj) Éjfél után jár az idő, mire benyitok a lakásomba. Eldobom magam, hogy rápihenjek a következő szabadnapra.
