Maria Pompeji- ha nincs baj, azt még túl lehet élni

Nincs lógás: átveszem a kormányt, kikeresem a koordinátát a műholdas rendszerről aztán nincs más dolgom, mint kordában tartani az irányról le-letérő hajót. Közel 2 óra haladó tevékenység alatt elérjük a roncsot: a sonarképen kirajzolódik valami törés, de 72 métert jelez a műszer. A fedélzet szintjén… Rádobjuk a horgonyt, bár fentről még nem is sejtjük, hogy mennyire jól sikerült.

Merülés: megint közel 100 méteres kötélút, negyven alatt megtörik a fény, ködös homályként vesz körül egy zavaros vízréteg. Megtört lendülettel, a mélységmérőt figyelve ereszkedünk óvatosan, bizonytalanul, tapogatva, hiszen nem látjuk, mikor ütközünk a roncsba. A látótáv lehet vagy másfél méter. Feltűnik a horgony: körétekeredve a lánc egy kupacon pihen a roncs peremén egyensúlyozva, mintha csak a tegnapi heccet próbálná überelni. Ekkor húz el szemben velem Bert, felfele! Később meséli, hogy mivel fotózás kilőve, ő megszakította a merülést. Állok, bevárom Dragant, és folytatjuk a felderítést.

Tejeskávéban jobb merülni, ott nincsenek hálók, meg halászzsinórok, látni meg talán jobban lehet. A helyi adottságokat kihasználva kicsit beakadtam valamibe. Nyugodtan vártam Dragant, ilyenkor külsős ember a legjobb megoldás, az önmentés nem egy túl hatékony és egyszerű kaland. Látom a fényt, jön is, jelzek neki, hogy nem okés, és máris hallom recsegni a háló szálait, ahogy tépi és szakítja le rólam. Biztos nem emelkedett a pulzusom, hiszen nem találtam durvának a helyzetet. Ahhoz képest, ha belegondolok, hogy mi lett volna ha… ez meg ez történik így és úgy, akkor egy rutinosnak mondott búvároktatóval kevesebb. Belegondolva: ilyen könnyen se sokszor mentették meg az életemet! – köszi Dragan – jövök eggyel!

A következő két percben összekuszált nyomokat követünk, katasztrofális a helyzet, mindenhol vasak, zsinórok, ugranak elő a kavargó sötét vízből. Látótáv gyenge 1 méter, tömör a homály. Eltévedés a köbön, amiből az egyetlen biztos út felfele vezet – előbb, vagy utóbb. 11 perc: Mi sem tökölünk, azonnal megegyezünk az emelkedésben, bár nincs horgonykötél, deco palackok sem várnak, de menni kell, időben vagyunk. (bevett gyakorlat, alapkövetelmény ilyen merülésnél az önálló emelkedés!) Talán még elsodródás elején elkap a gumicsónakos staff. Csorgunk felfele, élvezetes kis emelkedés, főleg mikor a melegebb vízbe érünk. Hihetetlen jónak érzem a felszerelést, be vagyok vele állítva rendesen, jobb, mint tegnap! Na ekkor ugrik be, hogy 2,8 kg-val könnyebbre súlyoztam, kinnfelejtve a zsebekbe szánt ólmokat. (… DE profi!)

Mellesleg jól járt velem az Öreg, nehézpáncélban igazodhatott hozzám a deco lépcsőkön, mert ő könnyebben hintázott 3 métereket, ha nem figyelt. Jó kérdés, miért nem lőttük fel a deco bóját rögvest: hát mert nyugodtak vagyunk, lusták, energiatakarékosak, hátha nem is kell lőni. Ebben az országban amúgy is piszok szerencséje van a lustáknak: minden a kezükre játszik. Mi is így jártunk, mert egyszer csak egy decoállomás kötele ereszkedett be palackokal közénk, felettünk meg ott lebegett a motorcsónak. Kisvártatva mintegy útmutatásként elindult, mi meg utána. Kényelmes evezgetés volt ez az áramlásmentes, tiszta, nyugodt vízben, a hajóig.

Haladó technikai búvároknak kő-papír-olló játék haladó szinten az unalmas decompresziós megállóra: .

Na persze, hogy Franzcal bohóckodtunk megint, lenn a hajó alatt, mire a két öreg csacsesz már kinn bütykölt a hajón: Bert a felszerelésével, Dragan meg egy dobozos sörrel. Tény: a roncs mindmáig ismeretlen, feltételesen nevezzük Maria Pompeinek. Remélhetőleg egy következő merülés segít fényt deríteni a roncs kilétére… Méreteiből ítélve lehetséges.

Morfondírozgatok tovább: A helyzet, a mélység, az új extrém élmény belém égett, bármit mesélek is, nem adja vissza az átélteket. Jólesően gondolkodom rajta, miközben komolyan megértem azokat, akik esküsznek a biztonságra: tartalékmaszk, tartalék palack, tartalék automaták, szelepek, kés, olló, kesztyű, lámpák, no meg tartalék lufis dupla inflátoros jacket. Mindennek meg van az értelme, életet menthető apróság. Azonban agyam másik fele mégis a könnyed, rizikómentes, igazi minimális felszereltségű könnyűbúvárkodás szerelmese.

Hazafele elgondolkodom a dolgokon, végignézve a sok felszerelést. Érdemes-e ennyi kütyü, technika bevetése ezért a pár perc örömért? Ha magamba nézek, akkor legbelül találok egy bujkáló kis manót, aki lelkesen bólogat. Érdemes! – de ezt még én magam sem tudom elhinni, hiszen eddig sem hittem.