Búvármaraton – egy 7 St.Johns
Category : Blogroll , Egyiptom , Karas diving blog , Uncategorized
Csütörtök: fiúk, mégis megyünk! Na, akkor nem bíztam benne annyira, de egy hét múlva már pakoltunk, szombat este pedig már rendeződtünk Liszt Ferenc felé. A BUD.Hu még nem jelezte egyértelműen a Hurghada felé tartó gépet, tehát az utolsó pillanatig voltak kételyek. De hát, némi repülés után csak landoltunk egyiptomi aszfalton, aztán a világ egyik legnyugodtabb, alvó repterén át, elértük a buszt és Port Ghalib irányába fordultunk. Poharazgatással csillapítottuk a várakozást: a protokollt követően vacsora, parti prg, illetve egy éjszaka választott el a merüléstől.
Merülni jöttünk. Check dive, oktatói szemmel káosz – ritkán van másképp. Abu Dabab “5” kellemes rávezető merülés volt, a kék, tiszta látótáv önmagában örömet adott. A kis roncs, a korallkúpok közti homokos aréna ismerősként köszönt vissza. (korábbi matrix rendezés 47″-től) súlyozás rendben, a vízhőfok 30, én az 5 mm-es overallt választom. A ruha ment össze, én meg erősödtem, így a legtutibb felvételi mód a vízbeugrás lesz.
Irány dél! A következő két napon dél felé megyünk, öles léptekkel, hogy elérjük Dangerous reefet, a túra alsó csücskét. Innen jövünk majd felfelé, merülésről merülésre.
A Miracle fedélzet mestere Halász János, illetve jómagam mint guide azaz búvárvezető. Többféleképp mérlegeltem a lehetőséget, miszerint fix állást kapnék a hajón, de már úgy érkeztem, hogy nem vállalhatom a felkérést, van pár dolog amit otthon el kell intézni, aztán lesz még úgy, hogy sokat merülhetünk…
Mivel itt voltunk, hát merültünk. Jó volt visszatérni a helyekre és Jani jóvoltából más szemszögből is láttam a helyeket. Egy jó zátonyt akár 3-4 féle képpen is meg lehet merülni, amihez hozzá vehetjük az áramlások és élővilág adta variációkat, akkor egyértelmű, hogy nincs két egyforma merülés és hogy meg sem unható egy klasszis merülőhely.
Paradise reef egyértelműen a korall alagútjairól híres labirintus. Ahogy elindultunk, egy Napóleonhal fogadott a hajó alatt, közvetlen a bejáratnál egy lakmározó teknős csatlakozott.
A korallkert marasztalt, de aztán a folyosók felé fordultam. Játszottak a beszűrődő fénysugarak, szeszélyes minták szaladgáltak a falakon, ahogy hol a napos, hol az árnyas tereken lebegtünk keresztül. Balra, balra, jobbra, balra… mindig szemmel tartva, melyik folyosó, merre is vezet, hiszen a zátony közepe táján sok a zsákutca. Jártam is én korábban már bennük. Mivel a levegőfogyasztás behatárolja a lehetőségeket, maradtam a szélső folyosókban, sőt, választottam szűkebbnek tűnő járatokat is. Hiszen még előttünk van Claudia – ami ugyanúgy nyújt pár folyosót! (Legfőbb kutatónk fohászkodik barlangászás előtt a képen) Na, közvetlenül mögöttem, hősünk le is akadt az egyik folyosó behajtójánál. Megmondom őszintén, kicsit felkavart a dolog, úgyhogy kiúsztunk, mindenkit összeszedtem és így együtt kerestük meg a lurkót, aki jött is szépen valahol a sor végén. Ha valaki egy ilyen labirintusnál elmarad, kiszáll, megfordul, vagy beparázik, nos az nem túl jó a vezetőnek. Ezért mindig 100%-os emberekkel vágunk neki a menetnek.
Csodás labyrinth-típusú tesztmerülésünk Claudiánál folytatódott. Nos, itt szintén jött egy kapitális Napóleonhal és bandája. Nem vicc, pár diszkoszhal és egy triggerfish kísérte, hogy szabályosan körülvegyenek bennünk és megkavarjanak.
Mire észbe kaptunk, már 17 perc elment a merülésből és még mindig csak a zátony és a hajó között játszadoztunk. Nos, lent mentünk egy karikát, hogy a nyugati oldal felől, a dús hegykoralloknál érjük el az 5-8 méteres optimális mélységet: itt lehet majd a korallba beúszni. Hát, egy forduló után máris ketten a külső oldalon maradtak, jelezve, hogy inkább kívül úszkálnak. Na, ennyit a 100% os emberekről – avagy hol a visszajelzés és egyetértés briefingkor?
Mi, a többiek nekivágtunk a következő folyosónak. Nézem a szép korallt, az árnyékot mellette, de látni sokat nem látok. Fény és árnyék – sejtetik a bejáratot. Úszok a sötét sáv felé, teljesen biztosan, hogy ez a hasadék kezdete. Csak mikor odaérek és kiérek a fényből, akkor válik biztossá. Elnyel a sötét. hátranézek és szorgalmas követőim nyomomoban. (utólag mesélték, hogy szorongva figyelték a kis szűk, sötét csíkot, miszerint ők nem kívánnak bejönni oda) Ahogy beértünk az árnyékba, tágas, jól látható járat nyílt meg előttünk. Itt úsztunk pár kanyar erejéig, de időben a hajó felé fordultunk. 37 perc, néhány palack a tartalékra ért. Most jön a bohóckodás – azaz a hajóhoz úszva befejezik a merülést a tartalékosok – mi meg mértani egyenes mentén túlúszva a hajólétrán, két erg (koralloszlop) kínál jól megvilágított, dús, anemónákkal és bohóchalakkal gazdag műtermi felvételeket azoknak, akiknél van apparát. Jól összeraktam a briefinget, büszke voltam magamra! Egy apró hiba csúszott a képletbe: a fotós, haladóbb búváraim inkább maradtak a zátonynál. Nem vagyok vitatkozós ember, visszafordultam hozzájuk, hagyva, hogy kedvükre nézegessenek, merüljenek így eretnek módon egyedül úsztam ki a reefhez, míg a Jani féle predátor csapat meg nem érkezett. (predátornak azokat a búvárokat hívhatjuk, akik addig hajtják a búvárvezetőt, míg az vagy nagyon el nem kezd fázni, vagy el nem fogy a levegője. ezek a merülések az erős haladó szinten kalibrálhatóak. Gyakori, hogy a kiéhezett predátorok a napi 4-5 merülést is megostromolják) Ezen ponton készült az akvárium blokk, azaz halak a kamera előtt című relax filmbetét. Sajnálom, hogy a csapat ezt kihagyta…
Sataya: delfinezés. Végre kristálytiszta víz, nyugodtan úszó delfinekkel. Csodás reggeli fitness volt.
Malahi. Korallútvesztő azoknak, akik nem barlangászok. Különös látványt adott éppen a sok kék kalászhal, amik a horgonyfelőli átriumba húzódtak a hullámos vizek elől. A zátony tetején habos hullámok szaladnak keresztül: szeles napokat érünk…
Mélymerülés. Nos, ez áramlással kombinálva igazán pazar elfoglaltság. Mélynek számít a harminc, de technikailag a huszonöt sem áll ettől messze. Én Danival, a csikóhallal merültem 🙂 aki junior és nehezen egyenlít. A briefing szerint a mag önállóan, velünk és mélyebben merül, ha nem tudunk leereszkedni, az amúgy kisebbre tervezett mélységig. Sajnos, 8-12 között megakadtunk. Gota Kebira platója kínálhat cápát, ezt tudtuk, mégis a faltól kiúszni, a kékbe, az nem volt kívánatos. Ahogy mentünk előre a fal mentén, egyre biztosabb volt, hogy izmosító szembeáramlás várható. Ilyenkor érzi az ember, hogy a nyílt víz felé pár méterrel, már elragad a víz, míg a fal mentén szép nyugodtan lehet haladni előre. Egy pontig. Ott, mintha falnak ütközne az ember, nincs tovább, visszatol a víz. Lenézve, a platón küzdő csapatra, hát látszik a küzdelem. A fehér buborékcsík, mint füst a szélben lobogva iramodik a hatuk mögé. látszik a harc, ahogy a szembeúszástól kapkodva sok-sok buborék fehérre festve a tengert tör a felszínre. Látszik, ahogy elérik az abszolút pontot, mikor nem védi őket már semmi az áramlástól. Itt megtorpannak és megfordulnak. Mi is Danival, vitorlázunk a fejük felett, úgy követjük őket. ez a legjobb, semmit nem kell csinálni, repül az ember!
Áramláskor figyelni kell az árnyékot. Vagy oldalról, vagy alulról, fékez a vízfenék, a domborzat, akad védett, árnyékos, akár visszaforgó áramlás is. A halak ezt jól mutatják egyébként, érdemes figyelni őket, merre és milyen erővel próbálnak úszni…
Akik ügyesek, azok a predátorok, ők a párkány külső széléről jönnek felénk. Felpillantok, hogy megálljon bennem a lélegzet: egy cápa közeledik felénk! fordul, kerül, majd a kékségben eltűnik! Pár pillanat adrenalinvarázs: kékség, mélység, sodrás és egy nagy találkozás! Azon túl két nagy Travelly köröz körülüttünk… Fenséges élmény!
Most már intek a csapatnak, és levegőkészlet végett úgy döntök, még egy karika belefér: előre, majd áramlással vissza és ha van szerencsénk akkor a cápa is jöhet még. Jött is, egy méteren látták. A szirti cápák ilyenek, szégyenlősek kicsit…
Aztán volt Elphinstone. Nem jött össze cápával, áramlással, hullámzással. Déli áramlás vitt volna kifelé az északi platónál, de a zátony mögött semmi nem volt érezhető, csak a “szörcs”, a hullámok keltette ringatózás. Nem siettünk sehova: jó volt a briefing, mindenki parázott kellően. Joggal: itt megelevenedik a levegőelfogyás és az áramlás problémaköre, még akkor is, ha valaki már megtapasztalta ezeket.
Már csak egy merülés maradt, azt pedig nagy egyetértésben nyugodtabb, sekélyebb vizekre toltuk. Szóra sem érdemes a hazaút, pedig hosszadalmas egy dolog, főleg Aquabán keresztül, főleg ha késik másfél órát a járat. Egész napra négy járatot mutat a display – üres a reptér.
Ma még téma, hogy Egyiptom nyugodt, alvó, turistamentes övezet. Ki tudja, mit hoz a jövő, egy biztos, a tengernek nem fog ártani egy kis nyugalom – még ha ez sokadrendű szempont is egy helyi embernek. Ma, nekik gond a megélhetés, míg mi hazajövünk és fizetgetjük az adókat, sarcokat. Aztán egy napon, majd újra merülünk megint…
Megjegyzés: nagyon jó csapat jött össze, ha lehet, akkor újra velük merülnénk. Arra a kezdőkből vadak, a vadakból predátorok lesznek 🙂 Néhány tanulság, meg csak megmarad – így leírva mindenképpen. Maximális köszönet mindenkinek a jó társaságért!
