Tauchturm commando
Category : Karas diving blog , Uncategorized
Ha valakinek a szíve gyorsabban ver a tiszta kékségbe letekintve, bizsereg a langyos víz súlytalan ölelésétől, akkor könnyen megérti, miért volt gyönyörű élményben
részünk. Igazából bárhol, bármikor, maga a víztömeg képes az emberben lakó kétéltűt felébreszteni, ami egy búvároktató részéről nem is hihetetlen. Szerencsére a medencecsodák cikk kapcsán több ilyen áhított lehetőséget találtam, amiből egy kiváló itt van tőlünk 120 kilométernyire.
Szinte pontosan, egyenesen érkeztünk a jellegzetes épülethez, aminek a homlokzata is mutatta, hogy itt egy függőleges, 11 méter mély, 5 méter átmérőjű medence lakozik. 
Búvárkatedrális gondoltam, aztán éreztem is az ideillő áhitatot. Felocsúdni se tudtunk, mikor már egy aranyos hölgy beterelt a liftbe, eligazított minket, beszedte az anyagi ellentéteket, majd eltűnt. Mi meg ott álltunk a melegben, egy uszodai medence szélén, ami beletorkollott a toronyba. Coolturált… ez jutott eszembe, mit egy leragadt lemzjátszó, csak ismételgette agyan a visszhanzó csodálatot, miközben bennem már türelmetlenség dobogott, hajtott a vízbe bele. Régen öltöztem be ilyen gyorsan, rég is tűnt ilyen hosszúnak.
Pali már valahonnan a mélységből figyelt felfelé, az ifjúság meg csak fentről lefelé. Odaértem, engedtem a kísértésnek, megragadva a vezetőkötelet araszoltam lefelé. Sssszörty! Ez volt a fülem, ami emlékeztetett náthás korszakaimra, meg arra, hogy a víznyomás egyenlítései most lassítani fognak. A mellkasomon ülő nyomás, a fejemben doboló türelmetlenség hamar végzett a magammal vitt levegőkészlettel, azaz máris a felszín felé úsztam. Nem túl ideális állapot, de javítani innen elég könnyű lesz – gondoltam. A következő merülésekkel egyre jobban és
jobban alkalmazkodott a szervezet a feladathoz, sajna ez sok időbe került. Kamerával is sikerült pár szép felvételt készíteni, amiben egy készülék, meg Petya is szerepet játszottak, míg Anna kapott a végén pár perc készülékes időt. Mivel körbe-körbe nem túl jó lehet úszkálni, az ablakon bámészkodtak kifelé, fentről nézve a kertek, utak panorámáját, a szélben hajaldozó fákat. Na, ez ám az abszurd érzés! – én is kipróbáltam.
Aztán amilyen hirtelen belecseppentünk ebbe a kis csodavilágba, olyan gyorsan járt le a bérelt idő, találtuk magunkat a földön, az autók mellett pakolva. Pár perc néma sóhajjal után indultunk hazafelé, egy olyan élménnyel, ami egy komoly hiányt töltött be sajátos módon. Visszajövünk még.
