121 méter

121 méter

–  Hol laksz drágám? Felvennélek úgy tizenöt perc múlva, csak nem tudom melyik házban laksz.
–  Hadaba nem egyszerű, ha el tudnám mondani, az is percekig tartana. Legyen inkább a Sadikit bár, oda megyek a cuccokkal. – mondtam Katesnek. Nem vagyunk régi ismerősök, ő egyszerűen mindenkihez ilyen. Nagyszájú egy csaj, úgy osztja a british angolt, hogy elállnak a füleim.
–  Hé, ez nem taxi, ülhetsz előre – vigyorog mikor bevágom a csomagjaimat a hátsó ülésre.
–  Kicsit összezavart, hogy korábban ideértél. – mondom. Ez nem egyiptomi stílus, egész kiemelegedtem a rohásban.
–  Akkor hajolj rá a légkondira. – vigyorog. Gázt ad, kilő a nagytestű terepjáróval.
–  Figyelj Charlie, el kell mennünk egy csomó helyre, remélem nem gond. – folytatja, közben vigyorog veszettül, mintha nem tudna mit kezdeni a jókedvével.
–  Tudod, szalad a projekt, nagy nap a mai! Ez nem souvenir DVD, ez igazi melo!  A Daily Times is rá harapott – mondja és csak úgy villognak a szemei.
– Kell víz, kaja és palackok a merülésekhez! -sorolja.

Fogalmam nincs persze, mindehhez  miért kellett elmennünk három benzinkútra, a kaja miért éppen chips és csokis keksz az öt fős stábnak. De mivel kellően offenzíven vezet és eleget nyomja a dudát, ezt is elnézem neki. Olyan szeles, mint egy túlkoros bakfis, miközben olyan közvetlen, hogy bebújik a bőröd alá, pörög mint a forgószél: sosem éred utol, ha kell valami, vagy ha nem akarja.