Delfin-hát-show
Category : Egyiptom , Karas diving blog , Uncategorized
| Csoportért mentem, transfer. Nem nagy kaland, kivétel, ha félóráig kell vadászni ismeretlen lengyel arcokra, míg másoktól pont ennyit késik az ember fia. Gazdaggá tettem pár taxist – legalább nekik jól indult a napjuk. |  |
| Mivel minden az utolsó pillanatban dől el, élő egyenesben, ha nem tartozik a beosztáshoz, akkor eredendően nem stresszeli magát a fehér ember. Meg amúgy is annyi mindenen múlnak dolgok, hogy igyekezni kell a legjobban megélni azokat. Éppen így tettem, álltam a hajó farában, arccal a víz felé a szikrázó napsütésben, pigmentjeim pedig bizseregve szívták magukba a barnító sugárzást. Úgy úsznék már delfinekkel – súgtam a körbe-körbe lengő szélnek, aki néha delfin hangokat sodort felém. Már percek óta néztem a zátony körül cirkáló, néha ki-kibukkanó fényes fekete hátakat. . |
| A delfin, ha nincs dolga, kedve, vagy mondjuk szeszélye, akkor fittyet hány a vizeket megbolygató emberre. Ha ismerné a primitív fogalmat, akkor azt bizonyosan emberről mintázza a delfinelme. Mert nincs a világon még egy olyan állat, aki így viselkedne! Odaúszik, kezét nyújtja, hisztériásan üldözi, hogy megérintse, zakatoló pulzussal, tüdeje kifulladásáig, ereje végéig. Az ember a felszínen se rest bemutatkozni, hajókkal, kövér gázfröccsökkel, dudálva, vagy csak zodiak motoros csónakokkal hajtja, és dobálja tele a tengert embertársaival a delfinek körül. És az úszó emberek az ismert hisztérikus állapotba lovallva magukat képzelik, hogy bármit is tehetnek a delfinnel – csak mert ők így képzelik.Csak közelről, kicsit fogócskázva de úsznék delfinnel! – sóhajtottam újra a szélnek bízva benne, hátha ez előbbre viszi az ügyet. Néztem a kékesen megcsillanó uszonyokat, a hajós, emberes, harsány üldözést, és csak álltam, messziről csodálva e csodálatosan vad és kultúrált állatok jelenlétét.Lezavartam a mai napra kisorsolt intros merülések délelőtti felét, a higgadt profi tömör és meggyőző nyugalmával – legalábbis én úgy gondoltam. Aztán ugyanezzel a nyugalommal néztem ismét a tengert, már lábamon a hosszús freedive uszonnyal, kezemben meg a kamerával. Az emberek kinyúvadva feladták a delfinhajculást, de azok csak ott kőröztek a zátonyunk körül. Ugrottam, úsztam feléjük. Aztán kicsivel később, morgolódva kapaszkodtam ki a hajóra, hogy szétpattintva a tokot, üzembe helyezzem a kamerát. Nyoma sem volt itt már a megismert higgadt profinak, a delfinekről lemaradó amatőr videofilmes portfolioja került a címlapra. Azért ezzel nem dicsekszünk túl sokat! – ugrottam ismét a vízbe Suzy után vetődve. Kis kolléganőm bevallom, hogy csalinak szántam, mivel akadnak kanosabb delfinek, akik szívesen hetyegnek az ember lányával. Suzy ekkor már eléggé közel lopta magát a delfinfogathoz – mégpedig négy, jól fejlett felnőtt példányhoz.
.
. Visszaérve a hajóra azért ugyanaz az ember maradtam. Úgy úsznék már delfinekkel, csak közelről, kicsit fogócskázva velük! – gondoltam, és néztem a tengert, melegre szomjasan a Nap felé fordulva. De most már az átéltektől bizseregve, jóllakottan és valljuk be: némiképp boldogan. |
