Monthly Archives: August 2007

Deepdive végül

Utolsó napom: mára terveztük a pakolást. Elég hirtelen jöttek a dolgok, megyek haza, korán lefújták nekem a szezont. Csak nézem reggel a fecskéket, ahogy sorakoznak a dróton, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára, mikor mentem iskolába.

Napról napra többen lesznek, mintha egy névsorolvasásra jönnének össze: mikor itt van mindenki, csatlakozva a friss fiókákkal, csivitelve mindent megbeszéltek, akkor felkerekedik a csapat és irány Afrika!

Kicsi fecskék, én is megyek! – először haza, majd pedig melegebb vizekre…

Angoljaimmal való merülést nem tudom elkerülni, szépet merülünk Posseidon Citynél, majd egy 48 méter mélyet létrakeresést.

Dragan kurtán igazítja el a keresőcsapatunkat, vagyunk hárman: Vesna a helyi tanítónő, segédkapitány és Dragan törzstag jön le velünk. Ereszkedünk a kötélen, Dragan a fő irányvonal, én meg magam mellé irányítom a leánykát és forgatom a fejem, nehogy lemaradjak valamiről. Hidegedik a víz, erősen, mikor 40 alatt feldereng az aljzat homokos mintázata. Vesna jelezget én vissza. Rendezem másik oldalra, látván, hogy nekem kell figyelnem az Öreget is, meg őt is, miközben végigpásztázunk majd egy-egy sávot.

Max mélységet 48,3-at mérek, de ezúttal szeretném, ha minél kisebb lenne. Nem akarok én már minden áron dekós merülést csinálni kérem! Éppen látom magam alatt a vízfeneket, lehet még vagy 6 méter az aljáig. Legalja.hu – ugrik be egy nitrogénes gondolat. Valamin kell is vigyorogni, ha már a hideg mosolyt fagyaszt orcámra.

Vesna is kopog a vállamon, jelzi, hogy örülne, ha kézben fognám, mert hat a nitrogén. Nos, jó is, hogy lejött, így sokat tud segíteni – gondolom fanyarul. Amúgy tempósan haladunk, vagy 20 percen keresztül, mire emelkedünk, visszaérve a horgonykötélhez. Keresés negativ: semmi nyoma a hajólétrának. Jahh, ilyen az, amikor a helymeghatározás pontatlan, a keresés blindre történik. Persze semmi nem jár a keresésért, de ez az Öreg maszekja, én meg neki csináltam a mélymerülést sem mint élvezetből, vagy kihívásból. Van időm végiggondolni, mert majdnem 15 perc volt a teljes emelkedésünk.

Le sem vetkezem, cserélem a palackomat és viszem csapatom egy Kék Barlang túrára. Gyorsban három merülés: ez utolsó maximum 10 méter, főleg 5 méter átlagmélységben igazi dekó merülés. A búcsumerülésem Montenegrotol – erre az évre.

Relax

Végre egy nyugis nap, azaz deszaturációs szünet. Kihajózunk, Dragan oktat kettőt is. Első merülés a tengeralattjáró bázison, itt bemutatunk kis ugrálást, meg freediveolást. Barni, Mikó öccse villant egy frankót, leugrik a tengeralattjáró garázsról. Felnézel, gondolod nem nagy ügy. Ha felmásztál és lenézel, akkor hullámokban önt el az adrenalin: ha gondolkodsz visszalépsz. Nincs helye tétovázni, ugrani kell, mégha fentről sokkal magasabbnak is látszik a perem.

Persze, csak dumálok, mi? Nos, ezt a kaszkadőrmutaványt az utóbbi időben nem vállalom edzőtáborozás nélkül, ugyanis legutóbb emlékezetesre sikerült a csobbanásom: képzeljétek milyen érzés innen ugorva arccal becsapódni… Nos, Barninak bár jól sikerült, de nem talált követőkre.

Pihenő és folytatás Rose partjainál, ebből az alkalomból Mikó vizsgaanyagával telik a nap. Felbukkan egy angol páros: búvárbázist keresnek. Nos, ők kifejezetten szeretnek búvárkodni, éppen azért vannak itt is, mert a neten látták, hogy van itt egy cég, de hát nyoma sincsen. Igaz Koprovicáék honlapján fényképekkel van hirdetve, hogy itt leledzenek, de nyomukat sem láttam. Nem ők az egyetlen klub, meg cég, akik valótlant hirdetnek, nos ha csak háztájiban nézzük, juni közepén még mi sem dolgoztunk a mostani mércével. Megbeszéljük amit kell: a hölgy magyar, Verának hívják, szóval duplán is örül nekünk. Tehát majd holnap…

Aztán, ha már itt vagyunk, meg ráérünk nagyon bedobunk egy palackot a vízbe reduktor nélkül. Ismerve a tüdőtágulási problémákat, azért csak hülyülünk egyet, no meg ugrándozunk újfent. Jól esik lazulgatni…

Freedive Performance

Évek óta babusgatom a gondolatot, hogy helyileg Montenegro teljesen tökéletes lenne egy freediver tábornak. Lehet, csak azért, mert lelkesít a gondolat, hogy biztonságban beúszhatok levegős barlangokba, amik igazoltan a legjobb merülőhelyeinkenek számítanak. Eddig nem is volt alkalmam szabadon, készülékmenetesen tesztelni az elképzelést. De ma eljött a napja.

Kicsi hajónk vidáman haladt Posseidon fele, nemzetközi csapattal. A jó hetven perc alatt kiszortíroztunk minden feladatot, megtartottuk a briefingeket , ellenőríztük a szereléseket, no meg összeraktam a kis víz alatti kamerámat. Panasonic 3CCD – majd megmutatja nektek, milyen is egy No_1 freediving!

Mire felrángatjuk a ruhát, meg is érkezünk a külső falhoz, sietve ugrálunk, majd a hajó hetyke kanyarral a horgonyzóhely felé veszi az irányt. Mikón felszerelés, kamera, rajtam meg az izgalom. Ennyit a felkészülésről, meg meditálásról. Ketyeg az óra, merülni kell! Lebukom, Mikó különböző úszási manővereket különböző szögekből rögzíti.

Nekem csak nagy levegő, lemerülés! Egyenlítve, gyorsan 6-8 méter mélyre, majd lelassulva, lebegve a barlang száj ásító sötét mélye felé előre. Nem kell sietni. A tüdőbe felhalmozott levegő percekre is elég lehet, még pedig érzem, mennyi rengeteg időre is. Révetegen kapcsolom a lámpát, miközben szó szerint lélegzet visszafojtva ámulok: mámoros érzés ahogy az ember szabadon mozog. Több tucat merülés után teljesen tisztában vagyok a hellyel, a visszavonulás idejével, a tartalékokkal: illetve ott figyel a kamerával a lehetséges levegőforrásom is… Eszembe sem jut levegőt kérni – hiszen pont ez a nagyszerű, hogy mi csodát lát az ember saját erejéből, saját korlátait feszegetve. Nem számolom sem a mélységet, sem a lenn eltöltött időt, érdektelen, mennyit is úsztam… egyszerűen csak érzem a merülést, hogy lenn vagyok, élvezem a képességet, ami lehetővé tesz arra, hogy kalandozzak a csodás barlangban. Mikor érzem a rekeszizmok figyelmeztető összehúzódását, tudom, hogy kijárat felé kell kacsintani. Lazítok, spórolósan használva az erőmet, lazán emelkedem a felszín felé, ahol friss levegővel tölthetem meg tüdőmet.

Nem kell sok pihenő, érzem, kész vagyok újra lemerülni. Azért várok még egy jó percet, hiszen nem hajt semmi – majd pár mély levegő után újra lebukom. És újra, meg újra! Bejárom mindkét barlang belsejét, a nagy alagút összes csábításának engedek. A mennyezeti ablakokon ahogy a fények bezúdulnak, a mennyezeten tükröződő buborékfüggöny, a lámpám fényében előszökkenő színek… Minden szívdobbanásra jut valami ámulatba ejtő képzet, valami kompozíció, amit a receptorokon tóduló megannyi benyomás rendez az agyban egésszé… Gyönyör a maga sajátos nemében.

Mikóval cserélünk: megkaparintom a kamerát, a légzőkészüléket, majd uszonyt is cserélünk. Most övé a főszerep. A fiú jó tanítványom: ugyan egy hét alatt hasonló szintre tudnék fejleszteni bárkit, aki alapfeltételileg alkalmas, de Ő egy a jobbak közül. Rajta a sor, hogy megtapasztalja, azt, amit az elébb magam is átéltem.

Megfoghatatlan mit is. Nem sikerülhetett kifejeznem, leírnom ezt az állapotot, ezért nem csodálom, ha többen legyintenek, s bezárt értelmükbe sajtolt klisék alapján extrém villongásnak vagy veszélykeresésnek bélyegzik örömmámoros barlangi játszadozásunk. Azért csak ott lebegek , ahogy meghökkenten figyelem kamerámon keresztül Mikó könnyed mozgását. Meghökkentő, s magam is azt veszem észre, hogy visszatartom a levegőmet vele együtt.

Gyorsan megy az idő ebben a víz alatti világban. Néhány lélegzet, és eltelt egy óra! Ideje visszatérni a csapathoz. Ujjongva szállunk a fedélzetre, vesszük fel a munkát, miközben hoztunk magunkban valamit. Ebből a kamera is elcsent pár pillanatot, de a titok, hogy a másik világba költöztünk egy kis időre, egyelőre a mienk. (hamarosan a neten!)

Amerikan Divers Horror

Igazából a felhajtó ember terelte össze a csapatot, akik ugyan amerikaiak, de időnként héberül társalognak. Külön fuvarral megy értük a hajónk Kumborba, felvenni őket. Összes információ amit tudunk, hogy 8 búvárról van szó.

Természetesen várunk rájuk, ki be ugrálnak, nincs ki megmondja a létszámot, nincs vezetőjük, meg amúgy sincsenek tekintettel semmire látszólag. Fura érzés kezd úrrá lenni rajtam, mintha a statikus elektromosság a szőrszálaimat borzolgatná: azt hiszem stresszelek. Már most szeretném őket a parton, a hátunk mögött tudni, de sajna addig még van tennivaló.

Félkészek vagyunk: összeszereltünk pár készüléket, hogy spóroljunk az időkkel. D emi kellhet még?

Mikó az első sorban – azaz ő ma a manager a hajón. Én csak háttérposzter vagyok, amolyan hajó szelleme státuszban. Csak teszem a dolgokat, meg súgok ha kell – de a mutatvány eléggé összeszedetten alakul. Szerencse, hogy utasainkat tekintve egy négy fős magyar család van velünk, akik hajón zenéltek évtizedet: nem merülnek, csak kirándulnak velünk. Sajna a családfő szigonyozni jött volna, de ezt induláskor megbeszéltük, hogy nem lehet. Szimpatikus emberek, két hihetetlen szép kislánnyal. Menet közben már érezni, hogy érzik a helyzetben rejlő nehézséget: ez az amerikai team nagy rizikó forrás – tehát szimpatizálnak velünk.

Először is: emberileg túl hangosak. Másrészt valahogy azt érzem, hogy ezek itt nem igazi búvárok, amin túl ki akarják szolgáltatni magukat. Csak két embernek van itt a vizsgakártyája, állításuk szerint van többen 300 merülésesek, de van itt olyan, aki 7 éve nem merült, van aki 60 éves, van aki 15. Ajajj: ha most lennék német búvárbázis, akkor örülhetnék: a manager elhajtja az ilyen hordát. Dragan szokatlanul csendesen kapaszkodik a korlátba: azt hiszem be van stresszelve Ő is: most teljesen ránk van utalva.

Kezdődik a buli: érkezünk Kék Barlanghoz. Nem kis emberi feladat mire mindenki elkészülhet, meg vízbe ér. Mint az olaj, úgy terülnek szét a felszínen, az öböl minden sarkába jut belőlük pár darab. Mozdulataik, készülődésük mindent elárult: más merülési kultúra.

Mikó 2 kezdővel birkózhat, én viszek egy ötösfogatot, amit egyetlen szólóvendégünk egészít ki párosra. Remélem, nem falcol be. Tehát lemerülés, majd indulás. Azon kívül, hogy a kommunikáció sehogy nem megy velük, egész jól jönnek: szépen lélegeznek, elfogadhatóan úsznak gomolya alakzatban, mindenki mindenkit előzget, buddy system eléggé elégtelen.

A biztonságos útvonalon viszem őket, egyetlen lámpással világítgatva a barlangban. Hosszú merülés, pár fellövődéssel fűszerezve. Megúsztuk. Mikó is. Első igazi nehéz feladatán van túl a gyerek – tutti, hogy erről tudna mesélni bővebben.

Merülés után pár szavas eligazítás: kérem cseréljenek palackot, mit hova rakjanak, elmodom mi lesz a program: irányDobrec, ebédszünet, majd roncs merülés Patrolacon. Mintha a falnak beszéltem volna, cuccokat szétdobálták, mint a Balkán tourson utazó focihuligánok. Hát civilizáció vazze, meg merülési kultúra, hozzá amerikai álom. Tiszta sor előttem: oda nem megyek, köszönöm a kostolót.

Fél óra múlva üres hajón takarítjuk a romokat, rakjuk el a cuccokat egybe, majd cseréljük a palackot az egész áldatlan fafejű csapatnak. Jobb így, legalább minden rendben lesz, nem kell oktatást tartani. Tehát szerelünk. Kicsi ebédszünet, majd Patrolac merülés minusz 1 fővel. Itt a kötélen ereszkedéskor kiszáll egy ember, a szállóigévé vált Bob papa. Okés, hogy 14 méterről felfújjuk a jacketet, hogy rakétaként szálljunk fel! Persze, 300 merülésnél amerikában is így nyomják – gondolom. Azért a merülés simán lemegy, ami után érthetően nagy gázzal húzunk elfele, kidepózni a problémákat.

A csapat jó volt: műkszik a dolog, sikeresen lefutott egy nehéz program. Még pedig olyan, hogy szerintem erről fogok sztorizni a jövőben, ha oktatok, ha sörözök, talán még az unokáknak is, esti meseképpen.

Hétköznapiasan megint

A roncs meg csak van. Kimentünk körülnézni, volt egy pihenőnap emiatt. Dragan modja, hogy várunk, túl sok az okos, sok az ötletük, majd ha mindenen túl vannak, akkor jön el az ő ideje. Szóval felsóhajtottam, ahogy minden zökkent vissza a megfelelő kerékvágásba.

Ugyan hosszúak a napok, de végre összeállt a rendszer ami pillanatnyilag három fős.

Kicsi ipari munka ami kinéz: az üvegfenekű hajó alkudik, hogy mossuk meg az ablakait. Azt mondják este 7-re jönnek – de nem teszik. Fél óra után se tűntek fel a horizonton, úgyhogy lelépünk.