Mantatámadás

Mantatámadás

Eddig azt hittem, hogy mindenkit lenyűgöz a hatalmas óriások látványa, ahogy leírhatatlan tökéletességgel siklanak a vízben. Egyszerűen a természet formatervezésének a csodái ezek az akár négy öt méteres, vízben szárnyaló lények, amikről mindig az Enterprise Űrhajó jut eszembe. Esetleg valamelyik legújabb robotrepülő az aktuális katonai szakirodalomból. Maga a gumiszerű test teljesen sima felülete is bizalmat ébreszt, eszembe sem jut bármi rosszat feltételezni ezekről a lényekről. Sőt! A helyi gyerekeket kellett győzködnöm, hogy nem vicces ötlet manta háton lovagolni, mert esetleg nem találják viccesnek és elvadulnak. Aztán csak messziről lehet majd integetni ezeknek az embernél nagyságrendekkel gyorsabban úszó mesebeli lényeknek. Mikor is csak egyetlen kívánsága van az embernek: ott lenni és hagyni, hogy a manta jöjjön a lehető legközelebb. Némelyik érdeklődik, némelyik flegmán tüntető lassúsággal kőröz, de akad amelyik kacéran majd betakar, ahogy közvetlen a közeledben fordul. Látod a kis foltokat, az apró részleteket, a légzőredőkbe belenézhetsz, azon túl nem látsz semmi mást, hisz a sok négyzetméter mindent eltakar. Csak a manta van, meg Te, köztetek a méter is semmi távolság ilyenkor, morogsz, hogy nincs akkora széles látószög a világon, amibe ez belefér, meg tán más eretnek gondolatod is van. A pillanat szüli, amit hazavinnél, örökre, egy kis üvegcsében. Aztán mint a Potter storyban, néha bele-bele merülnél ha merengő hangulatod támad. Hazudok, ha azt mondom, hogy a manta az ember barátja és közel jön. Vadon élő állat, nem veszélyes vadállat.

Mansuár Manta ponton merültünk, ami azért más, mint a házi telep, mert itt tisztogató állomás van, fix térdelős-fekvős kukkolóhely, a ráják meg sorban jövögetnek. Decemberben nem volt szerencsénk nagy show-hoz, de amúgy fix hely, ezt használja a környék összes safari hajója is attrakció gyanánt. Hiába számoltuk ki a szombatot kizárólagos látogatási napnak, mire odaértünk, már volt itt egy liveboard, akik épp végeztek. Társalogtunk, figyeltük az arcokat, de nem igen jutottunk (mint konkurencia) értékes infókhoz: állítólag egy példány úszkál lent. Hát, nem túl kecsegtető kilátások, bevallom vakaróztam, hogy a finnyásabb kritikus vendégnek most akkor beajánljuk, vagy ne. Dilemma: van manta, nincs manta? Merülve lehet megtudni, gyerünk lefele!

Kisebb kavar támadt a rendszerben, azaz egy füles vendég elkallódott a csoportból. Egyszerűen a vezető és a csoport vége között elvesztette magát, mert fotózott. Párja oktató. Felettünk a hajó. Lent a látótáv kicsike. Merülési hely öszvissz védett 50 méteres szakasz, tehát mivel mindenki okézott, napirendre is tértünk rajta. Hisz éppen kezdődött a mantashow, a lények olyan szép és folyamatos műsort nyomtak, hogy neoprén nem maradt szárazon! Széles látószög kéne, azaz kincs ami nincs – odajött, betakart, fordult felettem! Anyám! – örülne is, ha ezeket a képeket látná!

Eközben történt a mantatámadás. Főszereplőnket kihalászta a hajónk. Ugyan kicsit ideges volt, mert a 12 méteres lagúnában elveszett, egyedül jött fel. Nem kereste senki lent, se fent. Utóbbi majd’ logikus, lévén fent két figyelő ember, de mindegy. A hajó mellett jöttek a buborékok tíz méterre, dő parázott egyedül lemerülni hozzánk. Így alakult, hogy ő és segítőkész csapatunk áthajózott a lagúna túlsó felére, ahol feltűntek a felszínen kőröző manták. Emberünk egy snorkellal meg egy guiddal becsobbant a vízbe, kezében remeg a fényképező. Már már majd közelébe ér a mantáknak, amikor a hajósok legnagyobb döbbenetére a vendég kiabál és kapálózni kezd! Rúg kapál a manták felé, csapkolódik! Támad, vagy menekül?! Maxi majré – csak annyi történt, hogy a szerencsés embertől egy egész méternyire siklott el az egyik. Ez a csoda bátor ember meg támadásnak vette, minek folytán valójába ő támadt a mantákra! Reszketve kapaszkodott ki a vízből, egy képet sem csinált – de legalább halálra rémült, a víz egyik legjámborabb planktonevő óriásától. Bravo! Amúgy Pápua vízen született, jámbor gyerekeink csak néztek bambán, nem tudva, mit mondjanak, hol hibáztak? Még nevetni is elfejtettek, csak komolyan magukba süllyedve kummogtak. Nem is tudtuk, mi a gond, mikor széles vigyorral felbukkantunk a merülésből, eltelve a látottaktól.

Az esetre rá egy héttel másik snorkeleseink adrenalinja szökött az égig. Kérdem én: miért mindig a félős lúzereknek van szerencséje közeli élményhez? Nekem bezzeg snorkellel sose volt szerencsém, pedig igyekeztem passzív, defenzív, félős, lúzer ember benyomását kelteni a vízben. Erre fel nem kikerülnek? Már bele sem merek ugrani közéjük, annyiszor tettek bolonddá.

A cím magyarázatául pedig összegezném: a manta nem támad, csak van, aki azt hiszi. Tiszta hülyeség –  az ilyen minek merül?! Misi jut eszembe a Mantafanatic: Ő órákat nem unná meg a szitut. Neki volt olyan, hogy negyed órát kacérkodott vele egy exhibicionista példány a felszínen. Tehát remélem, hogy sok ilyen eset lesz, pláne velem. Manták ne, csak majrébajnokok kíméljenek!