Hideg nyomon

Hideg nyomon

Szürke, sima test. Görbület a víz felszínén. Erre fele sok sok lény bukkan fel,  ha az ember a távolba mered.  Néha hatalmas csobbanás látszik, az ember csak periférikusan észleli, mire a fejét oda kapja, már semmit nem látni. Mintha… azaz talán láttam valamit – érzés motoszkál az emberben. Mi lehetett? Valami szörnyeteg tán? De a szürke test visszatért. Dujun! Tengeri tehén, ami eddig csak helyi legenda volt. Újhold, magas víz a dagálykor, ő meg közvetlen a part menti füvesben kajál! – a hetes bungalow előtt közvetlen! Legalábbis ott kellett volna meglelnem, de mire értem küldtek nem volt sehol. Eltelt vagy húsz perc, sehol egy figyelő ember, sehol meg őkelme.  Persze a dugong sem csapkodja a víz felszínét, hogy gyere ide Karas cimborám! Árnyékra vetődtem.

Aztán egész nap mantákat sasoltunk – nyugi, nem az adófizetők pénzén, speciel tisztes munkám gyanánt. Szóval megúszatták már velünk a mai adagot, mert ugye a snorkeles típusú manta lesés ezzel jár. Tehát kibírtam volna rohangálás nélkül –  a trópuson amúgy sem egészséges az ilyesmi.

Dujun! – fut be egy riasztás, újabb futás, újabb semmi. Cipelős futás után gázolunk a Vezérrel, benne a derékig érő parti vízben, meresztjük az optikákat. A víz tejföl, az égbolt éjszakaira sötétedett, a dugong meg bébivel bujkált valamerre. Nagy a tenger. Kicsi a látómezőnk. Nem is akarózott annyira rámenni a témára. A lényeg: itt vannak, még ha nem is úgy néz ki, hogy lesz róla bármiféle komoly címlapfotó, vagy dokumentumfilm. Második vetődés az árnyékra. Nem is tudja, milyen szerencsés az, aki csak úgy simán belefut a jóba!