IE

PADI Oktatói minősítés. Két nap a vizsga jegyében. Teljes az agymosás: a szerepmodell rabja vagyok, miszerint egy csintalan diák vagyok az iskolapadból, nem egy többszörös oktató, jó 11 év gyakorlattal. Látva a többieket, tök azonosulok a szereppel.  Na de álljunk meg: mögöttem a biztos, cementálódott alap, a rutin, kisujjban minden- félelemnek helye sincs. Inkább álruhás profinak érzem magam, aki beéri egy közepessel. Nulla a tét, sodródni kell az árral.

Nem ott lesz a vizsga, ahol voltunk. Congress Center- írja Bali az új címet. Okay. Ez a szivatós infó hozzásegített egy kiadós reggeli taxizáshoz, meg hogy legyen alkalmam elkésni. Mivel a „nem ott” információ nem azt magyarázza, hogy az úttest túloldalára menjél csak Szakikám, én elmentem bizony a nemzetközi Congress Centerhez…

Nos, négy perccel a kezdés előtt bevonultam. Feltűnt, hogy csak nálam van búvárcucc… Vazze, asszimilálódni kell – mérem fel rögtön, hogy mi is a hiba. A tekintetek között pásztázok, majd célra tartok.
– Hello Steve! – mondom egy felelős kinézetű egyénnek.
– Dave vagyok – nyújt kezet.
– Ki a Course Direktorod? Hogy hívnak? – szögezi nekem, miközben kettőt szív a cigiből.
Valamit válaszolok is, mert Bali nevét felírja egy firkalapra.

Másfél órás bemelegítő tájékoztatás, nagyterem. Azaz inkább hibernálási kísérlet. Magamra húzom a polárt, áldom eszemet, hogy cipő, hosszú nadrág van rajtam ebben a lelégkondizott fridzsiderben. Bizony, az egyenpólós PADI katonák hada didereg. Mintha valami kupameccs lenne: piros pólóban a Camelesek, Kékben a Digók, Fehérben az arabok és így tovább, jó negyven ember rágja a ceruzát. Lám, bővül a szakma pár orosszal, pár nyugdíjas nénikével, de lesz itt visszavonult doki is ahogy elnézem. Bombanőknek idén nem járhatott kedvezmény, mert egy sincs. Cudar kemény kapitalizmus van, na.