A fél tucat center közül egy közepes méretű, német céget tüntettünk ki bizalmunkkal, velük hajóztunk ki a merülésekre. Jó választás volt, lazán de precízen ment minden, jó vezetővel, jó helyekre.
Gili Mimpang, Gili Tepekong, Gili Biha, ezek mind kis sziklaszigetek, cápával, meg irdatlan áramlással. Nos, mi igazából mindig a takarásos oldalon mentünk, mire meg kiértünk akár a sodrásból a drift végpontjára, egy előbukkanó szembeáramláshoz (azaz kezdett jó lenni) arra ideje is volt befejezni a merülést. Ugyan nem a deco miatt, hanem mert ilyenkor mutatkoztak már levegőelfogyási indexek, meg egyéb jelek, hogy a csapatot ez az áramlás szét fogja szakítani. Ami a durva, hogy az ember a 30 fokos vízben a 26 fokos áramlatoktól majdhogy vacogni kezd. Nem csoda, ha lecseréltem a shortymat a hosszú 5-ös neoprénre…
Kicsit kavargó vízben, árnyas üregekben akadtunk rá a cápákra. Megvolt az első látás izgalma, ahogy a szirtek csúcsragadozója szembefordult, majd félrefordulva odébb húzott. Igazából zavartuk a szieszta idején, ő meg igyekezett ezt éreztetve kikerülni a látószögünkből. A fehér foltos szirti cápa (white tip reefshark) már csak ilyen: nagy hal. Midőn az ember néhánnyal találkozott, már nem dobban akkorát a szív a döbbenettől, hogy a tenger is beleremeg.
Persze Gili Tepekongnál, megdobbant ahogy kell, mikor a cápatanyát rejtő szikla alá bepislogtunk. Vagy hét darab cápa körözött odabenn, egymást érve. Kívül sem volt nyugisabb, kellemes áramlást generáltak a hullámok, amitől zászlóként oda-vissza lobogtunk behúzott fejjel, aki meg nem jól kalibrálta be a kapaszkodóját, annak jobb esetben a palackja kopogott a sziklán. Ezért aztán letapadva, igazán laposan pislogtunk be az ablakokon, mintha egy bizarr akvárium nézői lennénk tizenkettő méteren, talpig búvárcuccban pöfékelve a buborékokat.
Repertoár része volt Nusa Penida, alias Manta point. Ez volt a leghúzósabb árfekvésű merülés, bázisok akár 80 EUR pénzért is kínálják, ami önmagában egy zavaros, kopasz merülőhely lenne. Mantával persze fogyasztható, ahogy a helyi guidok próbáljak a csoportokat intelligens, megfigyelő merülési magatartásra bírni. Ennek értelmében leshelyekről lehet figyelni a lomha óriásokat, ahogy az ember feje felett, vagy szerencsével jól a közelében elsuhan. Hát, párszor betakartak az árnyékukkal, amitől a levegő bennünk rekedt. Nehogy már a buboréktól forduljon vissza! – nem? Nincs panasz, hatvan percet lebegtünk, várva minden újabb előbukkanást. Az unalom határáról időnként egy–egy játékos tintahal rajjal létesített interakció rángatott csak vissza bennünk.