Bakancslistás szafari bónuszokkal

Bakancslistás szafari bónuszokkal

Dejavu – avagy újra a fedélzeten! Ami nem változik, az a kipakolás rutinja, a hozzákészülődés átgondolása. Minden induláskor úgy érzem, valami otthon maradt, de a mostani út más: tudom, ki, és mi maradt otthon, mégpedig a legkisebb búvár Anyával.

Minden a helyére kerül, ezúttal az Aqualung Zuma típusú BCD-je lesz a lebegtető egységem, ami egy régi tervem, hogy élesben teszteljem használhatóságát. Persze reduktorként Aqualung Legend, komputerként a régi, öreg fémszíjas D6, 5 mm overall a neoprén, szakadt Mares Avanti Quattro uszonyom, Seacsub Extrem maszk – snorkellel. Videokamera persze a GOPRO. 185cm/85 kilós egységem 9 kiló ólmot igényel így, ami egy lehelletnyit több is a kelleténél.

 

Török Attila János személye idén közismertté vált, ő a bentlakó guide és halkszavú Commandantführer – legfőbb kollégám, jómagam a fősegéd mint merülésvezető, ugyanakkor a kalandra éhes búvárok serege Kerasub és Diveworld zászlók alól egyesül a fedélzeten. A hajó pedig kifut, mégpedig késő délután – hála az örökké kavaró chartermenetrendnek, ami egy merüléssel megrövidíti a lehetőségeket.

Pásztor Zoltán: Dive In Red Sea – videója kedvcsináló az olvasáshoz

Török Attila: Dugong show video – előleg az olvasáshoz

 

A kötelező checkdive erősen éjszakaiba fordul, így a „nem kell lámpa!” szlogennel merülők nagy, kerek pupillával úszhattak az éjszakai árnyak közötti alig fényben. Így maradt rejtve a tekintetek elől egy méretes teknős, illetve minden, ami nem csak egy sötét árnyék volt.  Igen, igen –  teljesen ilyen egy teliholdas merülés, ugyanezen fényviszonyok között lehet úszni buliból – leoltott lámpával. Élmény egy fajtája.

Egy túra elején a búvárok izgalmát a megkezdett társalgások és röviditalok száma tükrözi legjobban, azaz a fedélzeten ugyancsak pezseg az élet.  Még senki nem sejti, hogy mekkora szerencsével fogunk merülni, mik kerülnek kipipálásra a bakancslistából. Úgyhogy a hajó csak duruzsolt egész éjjel, úton velünk a búvárálmaink felé.

Sataya a delfinezésről híres zátony – itt merültük a reggeli elsőt. A déli pont egyben fal és korallkert, mi utóbbit részesítettük előnyben, bízva, a delfinekkel való merülésben. Vagy cápa, vagy manta talán? Minden merülésben ott a remény, ahogy minden lottószelvény egy esély a telitalálatra. Esetünkben azért nagyobb a valószínűség, amin mesterségesen korrigáltunk is egyet: motorcsónakkal eredtünk az úszkáló delfinek nyomába. Az eredmény ismert: ugrás, úszás, kimászás, majd kezdődik előlről, míg a snorkeles ember el nem fárad eléggé, illetve a befektetett energia szinkronba nem kerül az élménnyel. azt meghaladni… igen, nagyszerű lenne, ha a delfinek csatlakoznának a búvárokhoz, piruetteznének körülöttük incselkedve… nos, erre az én pályafutásom során két rövidke alkalommal került sor, ha nem számolom a sebesen elsuhanó random találkozásokat.

Mikor visszatértek a búvárok, rápróbáltam a Wingre – avagy hogyan reagálnak a delfinek arra, ha valaki siklik a motorcsónak után? Az eredményt pár jó felvétel a rögzített kamera lévén, de tapasztalható, ahogy delfinraj kitér a csónak és a vontatott ember elől. legfőképpen az  irányváltoztatás vagy a lemerülés taktikájával reagálnak a túl közeli csónakra.

A csoda Shaab Maxurnál ért utol. Az utolsó ember is kimászott a hajólétrán, hogy csak hárman lebegjünk a vízben. Két vezér a másik csapatból és jómagam. Lógatjuk az uszonyainkat az igen nagy kékben, ahol a zátony már sem oldalt, sem lent nem látszik, csak a csodás, hupikékek mélységbe vesző árnyalatai kéklenek – felettünk a hajó. Ráérősen udvariaskodtunk ki is menjen előre, mikor is az éter megtelt magas frekvenciás kattogással, füttyögéssel, amiből nyilvánvaló, hogy delfinek vannak a közelben. A külső oldal felől, hirtelen bukkant fel a csapat, aztán minden irányból elkezdtek kavarogni. Szó szerint rajtunk ütöttek a delfinek, füttyögtek ránk, óvatosan megiramodtak felénk, majd kitértek előlünk. Lehettek vagy ötvenen, ami nem azt jelenti, hogy egyszerre mind ránk úszott volna. Intelligencia kérdése, vagy sem, fordított esetben ez ugye úgy szokott lenni. Ha van 3 delfin és ötven ember, akkor el lehet képzelni, hogy az az ötven, mit fog csinálni…

 

No, most, hogy az emberiség kollektív viselkedési intelligenciájának hiányosságát feldobtuk, lássuk mi történik egy másik állatfaj esetében.  A delfin nem kívánja az embert megbökdösni, játékra bírni, vagy kergetni, megtapogatni, belakapaszkodni. A delfinek jól érzik magukat, csoportosan játszanak, szemünk előtt szerelmeskednek, vagy csak úsznak kisebb kötelékben látszólag cél nélkül. Tartódzkodó távolságból szemlélnek bennünket, végig egymásra figyelve, vigyázva – látszik, hogy az az elsődleges prioritás, a csapat, a raj. Nem tolakodnak egymáson keresztül, szépen, váltott hullámokban úsznak el mellettünk, különböző íveken és távolságokban. Kiállítási tárgy vagyunk-e, vagy szemlélők díszpáholyban? Nehéz eldönteni. Igyekszem kamerával rögzíteni az élményt, miközben magam is minden érzékszervemmel igyekszem beleveszni a találkozásba. Egy csoda az egész, avagy mi és a  delfinek. Nekik kavargás a nagy kékben, koncert és nyargalászás, nekünk lebegés az események közepén. Na, ez az igazi 3D élmény!

Visszatérve a hajóra, nem is tudok mást mondani, mint hogy itt voltak a delfinek. Csak ennyit. Kész. Hiszen egy ilyen élmény is elég az egész szafari bearanyozásához – előfordul ugyan, de nekem már most pozitiv a mérleg, ennyitől.

Shaab Claudia – zodiac-hajó merülés, fergetegesen szép skáláját adta a merülésnek. Vállveregetéses munka. 🙂

Abu –Galawa kis korallkertjében egy csapat makréla szorult be, a szinkronúszás megunhatatlan csodáját tárva elénk.  A másfél tenyérnyi ezüst halak alkotta markáns raj számos alkalommal felénk úszott, hogy csak közvetlen előttünk térjen ki másik irányba. Ilyenkor a manőver, a halak csillanása, az összhang, a harmónia fogva tartotta a pillantásokat. Ismét egy ritka bónusz!

Éjszakai merülés ugyanitt, szinte mindenki belemerül a vízbe. Nincs kedvem beöltözni, látva a rengeteg embert. Nálam az éjszakai merülés leginkább egy órás mulatság, max 4 fővel, fényképezővel pásztázva, vagy csak úgy mentálisan ellazulva, beleolvadva a térbe. A rajtam elhatalmasodó vonzásnak engedve fogtam az ólomövem, a maszkom és csak úgy mezítláb belevetettem magam a kivilágított vízbe.

Még sosem gondolkodtam el rajta, mit jelent a fényszennyezés – amit anno munkavédelmi oktatási tételként tanultunk. Ahogy a hajó körül úszkáltam, pontosabb értelmet nyert, ahogy a sötét és a világos zónákat vettem szemügyre. Nem vagyok zöld, harsány környezetvédő, hiszen az ember egyértelműen a természet kárára élvezi a komfortját. Mégis meg kell állapítani, hogy egy búvárhajó fényei a zónában található, éjszakai életet élő korall-társulások életét kifejezetten mérgezi. Egy egy éjszakai kikötőhely – amit rendszeresen látogatnak hajók, talán a mesterséges fények által ugyanúgy válik élettelenné, mintha szennyező anyag kerülne (egyébként biztos kerül is) a vízbe. Meg kell állapítani a tételt: ha vigyázni akarunk igazán a környezetre, akkor például jobb, ha nem megyünk búvárkodni sem… Az ember túl hangos, túl harsány, túl világos, létéből fakadóan mesterséges szennyezőket szór szét az érintetlen és jól működő természetbe. Vigyázni arra képtelen.

 

Ott lebegtem a víz felszínén. Öt kilónyi ólom elegendő ahhoz, hogy kifújt tüdővel már süllyedni kezdjek. Vigyázni kell hát a légvétellel, teli tüdőt kell fenntartani lehetőleg. Így eredek a 12 méteren bóklászó búvárpászmák nyomába, fentről, láthatatlan megfigyelőként. Ez a merülőhely van olyan tagolt, olyan nagyszerű, hogy egyszerűen muszáj fentről, átfogóan megszemlélnem – ez így sok más helynél is bevált már. Mások fényeinél, éjszaka, ez teljesen varázslatos dimenzió, még ha a hajó 30 méteres zónáját nem is szándékozom elhagyni. Hogy tartok-e valami nagy ragadozótól? Jöhet-e vérengző fogsor a sötét mélyből? – Aligha, hiszen a sok, harsányan buborékot fújó búvár a legjobb cápariasztó ebben a térségben. Azért nem sikerül megúsznom véres sebek nélkül – bár magam is meglepődök a látványtól. A fedélzeti tusoló tükrében sokkoló látvány tárul elém: véres patakok a nyakam, hátam, mellkasom felületén! Letörlöm egyiket nedves bőrömről és csak egy kis pontszerű sebet látok alatta – parányi, felületi hámsérülés. Nincsen baj – talán – van magyarázatom. A hajó szélénél időzve több csípést, szúrást, csikizést éreztem, ami a hajó fényére jött planktonoktól származhat. Professzorunk többször mutatta a befogott planktoni lárvákat, rákocskákat, amik nagyító alatt elég veszedelmesnek néznek ki. Az, hogy véres sebeket ejthessenek, az eddig az én fejemben sem fordult meg – sem nem tapasztaltam eddig. Szóvá is tettem. Másnap mondja a Prof, hogy kipróbálta, érzett ugyan valami csikizést, de sebet nem talált. Ugyanakkor csalánzók lehettek a vízben, mert a hónalj környéki nyirokmirigyei kicsit megduzzadtak reggelre.

Na, ennyit az éjszakai fürdőzésről, ami mondjuk részegesen kifejezetten tilos – de kalandkeresőknek sem kifejezetten ajánlott…

Következő élmény:  avagy ritka, hogy anonym merülőhelyet támad a csapat. Aznapi második merülésre ezt tettük, hiszen az ajánlások szerint csodás korallkert húzódik a zátony mentén. Beugorva valóban hegykorall komplexumok tárulnak elénk, így halrajokat keresve indultunk el az alsó élén, 12-15 méteres zónában. Kifelé pislogva nem látszódtak érdekes képződmények sem markáns tornyok, csak a sima, sík plató kisméretű korallokkal teleszórva. Halrajokból meg csak hiány van. Pásztázok jobbra, pásztázok föl-le, meg balra. Hátra fordulok. Látom a figyelmet az engem követő emberek arcán, meg még valami mást is kicsivel hátrébb. Felvétel – üzemmódba kapcsolom a kamerát. Ideje egy kis döbbenetet filmezni – fordítom feléjük az optikát, miközben az a valami egészen a fejük felett tart felém, elhúz tőlük, elhúz mellettem és megfordul. Pompás felvétel! Egy két és fél méteres, delfintestű szürkésbarna állat a csodálkozóan döbbent tekintetek kiváltója – egy dugong! Édesanyám, hát ki gondolt volna erre?

Nos, a következőkben a human kontra dugong találkozó kerül 34 percnyi videoformátumba, miközben ott állunk, két csapat búvár, hogy az összes levegőnk végére érjünk. A dugong egyszerűen búvártól búvárig úszik, pózol és időnként egy-egy faroklegyintéses testcsellel próbálkozik.

 

Egyszerűen provokálja a búvárokat, hogy itt vagyok, mókázz velem! Bukfencezik, alánk úszik, majd jön szemből, mókásan tapsforma mellső „kar”-mozdulatokkal. A genetika által rajzolt vigyor egy ekkora állat esetében is tiszteletet parancsoló, ami rólunk biztos nem mondható el. Ezért őkelme csak nyomul, hogy el kelljen húznom a fejem és kézzel tolnom el magamtól, miközben csak videózok. Aztán megy is tovább a dugong,  szó szerint mindenkivel kacérkodva, óriási örömet okozva ezzel a csapatnak.

A legnehezebb feladat eldönteni, mikor van vége a játéknak. Bóját lövünk, jelezve, hogy taxit kérünk a visszamenetelhez. Míg a legnagyobb levegőfogyasztók itt függeszkednek, a dugongshow megy tovább. Utolsó lélegzetig szinte, de hát a dugong nem unja társaságunk! A felszínig kísér, ott kőröz a vízből kimászók körül – ezzel is biztosítva minket arról, hogy megint az történt, hogy egy vadon élő, játékos példány bizalmat szavazott az embereknek.

Okoskodás nélkül, az ilyen bizalmat könnyű elveszíteni. Ha például más alkalommal, mondjuk kevésbé játékos kedvében, táplálkozás közben egy csorda fogdosásra, vontatózásra vagy csak közeli portré, selfie-fotózásra vágyó búvár ráront – egyetlen alkalommal csak – akkor az ilyen találkozás létrejöttének az esélye lehet, hogy a nulla a jövőre nézve.  Mi, ezzel az alkalommal egy rendkívül ritka lehetőséget kaptunk, amit hitem szerint az utánunk jövő búvárok számára is megőriztünk. Már csak hasonló, orbitális ívű szerencse kell hozzá, hogy ez így összejöjjön. Nekem ez a 3024. merülésem alkalmával jött össze :)))

Shaab Sharm – egy meredek falú, hosszú lábazaton pihenő koralltábla, két oldalról egy-egy platóval. A reggeli merülés alkalmából köszönő jelleggel elúsztak a füttyöket hányó delfinek a fejünk felett – mi ekkor már 25 méteren drifteltünk a plató felé. A fekete snapperek ott voltak, de valahogy sokkal nagyobb kitérő íven mozogtak, semhogy fotózás szempontjából számbavehető látványosságot nyújtsanak. Cápa nem jött, hiába fürkésztük a kéket, teknős után is potyára keresgéltünk csak. Ámde a második merülés alkalmából, zodiákból ugorva rögtön az ismerős füttyök gazdái kattogó futamokat hallatva rohangásznak körülöttünk. Ezúttal is a mélységes kék ölelt körbe négy oldalról, csak fent és a zátony felől kaptunk keretet a színdarabhoz. Kicsivel odébb, egy barakkuda raj impozáns példányai jelentettek alternatívát – de én a mosolygósabb játékosokat választottam. Pontosan, ahogy az első delfin csorda hatására írtam, úgy vettek körbe a játszadozó delfinek, ismét vagy ötvenen – most viszont mi is egy tucatnyian voltunk, a helyzet hatására a kellőnél is jobban szétszóródva. Valószínűleg ha lenne is speciális tanfolyam az ilyen helyzetekre, az is csak úgy működne, ha pórázra lehetne venni mindenkit. Volt, aki húsz méteren kavirnyált, volt, aki öt méteren, miközben a merülőtársi rendszer kritikus szintre zuhant. A gyenge áramlással szembe fordulva próbáltam egy fix vezér irányt adni, majd mikor is a show a vége megállapításra került, áramlás irányába fordítva magunkat újra egyesült a csapat.

Sima merülés volt, kicsit lógtunk a kékben harmincon, tréningképpen az Ephinstone merülésre. Láttak már ilyenkor mantát, cápát, vagy tonhalat is a szerencsések –  mi is ezt forszíroztuk. Ezek híján visszakanyarodtunk a zátonyhoz, egy kellemes korallkertnél megállva az öt méteres végjátékra. Ezt követte a bójalövés, csak hogy ismét beleszaladjunk a delfincsordába – azaz ők figyeljenek meg újra szétszórva a csapatot a nagy kékség peremén. Na, ezért jó kipróbált búvárokkal jönni, mert ilyenkor nem kell védőháló. Elképzelni is cudar rémálom, ahogy 50 bar levegőkkel húsz méterre besüllyedve, delfinek után kalimpáló egyedeket hogyan és mire szednék össze. A mieink tartották a szintet, ha mást nem is, hogy időben a felszínre emelkedjenek. Well done, köszi a delfineknek a műsort – no meg a ráadást! Ez így duplán számító ritka bónusz megint.

Vannak dolgok, amiket nem lehet megismételni, például eltévedni valahol újra, az ilyen dolog kéne, hogy legyen. Tanulva az egyszer történtekből már okosan merültem, de annyira, hogy hatvanötödik percben már tudtam, hogy ugyanott vagyok, mint az induláskor. Ráadásul a merülés egy adott pontjához érve szembeáramlás állta utunkat – abból az útonálló erősségűből. Taxi ! – azaz lőttem is a bóját rögtön. Zátony: Karas – 2:0

Eljövende az Elphinstone reggele, mégpedig hajó, hajóhoz kötve egymás után áll a sarkon. A korábbi szeles idők nem engedték a Marsa Alam-i cégeknek a kifutást, ámde a mi napunk sima tengerrel várta az összes fanatikus búvárt. Attila csak annyit kommentál: teltház.

Ez a zátony mindig tiszteletet érdemlő zarándok hely a búvárvezetők számára. Lehet valaki vérprofi veterán, lehet ügyes kezdő, vagy csak a szerencsét próbálgató: a körülmények ugyancsak sajátosak. Kicsi a játéktér és relative nagyon mélyen. Az áramlás jöhet bárhogyan, bármekkora erővel. A játékidő és a levegők mennyisége behatárolt.

Lenyűgöző látni, ahogy a mélyben búvárok fújnak a felszín felé emelkedő csillogó buborékoszlopokat. A formáció sejteti az áramlási viszonyokat. Láthatóan oldalról jön az áramlás, sietősen süllyedünk a 25 méteres platóig. Végig szembe kapjuk az áramlást, aki rest időben sebességbe kapcsolni, elmarad, messzebbre kerül. Itt nincs idő taktikázni, egyenlítéssel bajlódni: közben úszni kell, közeledni, elérni a peremet, hiszen a plató szélei a több száz méteres semmibe vesznek. A helyzet nem kezelhető úgy, hogy a plató felett kiússzunk legalább 150 métert, próbálva cápakalandba keveredni. Némely csoport szerencsésebben ugrott, ők ugyan kintről jönnek visszafelé, de ugyancsak hasonlóképpen eveznek-sodródnak. Mások a platón kapaszkodnak, számolva a perceket a visszafordulásig – figyelve a mélységet fürkészve némi cápa mozgást. Már harminc méteren egyensúlyozunk szinte helyben úszva, ideje B tervre váltani. Emelkedve fordulunk a zátony felé, kiúszva egészen az északi plató éles csücskéig. Innen határozott szembeáramlás késztet fordulásra, vissza a komfortos álló vízbe. Kényelemben vagyunk, bár páran már 100 bar alatt vannak. Innen szép megnézni a zátony felső részét, ami cca. 6 méterről fogy két méteresre. Ezt a szakaszt drifteljük nyugodtan ringatódzva végig, mikor is más alkalommal vagy a sebes áramlás, vagy a hullámtörés tenné ezt lehetetlenné.  Napfényes édenkert, csodás merülés – másrészt mindenkinek egy kisebb pofáresés. Elphinstone nem adja gyakran ki magát, totálisan megmerülni és még cápát látni is nagy szerencse dolga!

Tartozom még a tesztmerüléssel, avagy Zuma BCD hogyan zenélt. Külön cikkben szívesen kifejtem véleményemet és tapasztalataimat – segítve a vásárlás előtt állókat. Egy biztos, bármikor bérelhető nálunk, ML méretben hozzáférhető.

 

Érdemleges záróakkord Wingezés, úgy, ahogy legutóbb. Az emberek a csónakos móka alkalmával rézbőrűvé színeződnek. Port Ghalib vár, a hosszú hazaút és a visszazökkenés. Pár nappal a túra után íródnak ezek a sorok, miközben még ring velem a világ. Ha behunyom a szemem, újra kékség ölel körül és a delfinek 3D-s előadását élvezem a semmi felett lógva. Keringőzöm a dugonggal és korallzugok árnyas labirintusában vonatozunk. Köszönhetően a jó csapatnak és a kapott bónuszoknak szeretném már az újabb Miracle szafarit foglalni. Jövő szeptemberben és év elején újra jövünk…

Addig is üzenet a Sorsnak: Örök hála! További köszönet Attilának a videóért, Lala, Seci és Csaba Prof- részére pedig a képekért – több kép hamarosan a galériában. Diveworldnek köszönet a hozzáadott értékért és mókáért.

Videók készületben – ami meg a beszámolóból kimaradt az ugyanolyan jó volt mint amilyennek lennie kellett – ha nem jobb annál.  🙂