Az összes prognózis pozitivra váltott. A létszám húsz fölé kúszott, a hőmérő a harmincat überelte. Letekertünk az Istriára, ahol a terv szerint campingezünk majd. Persze a csapat nagy része apartmant kért. Főszezonban az aranyhal is más kéréseket teljesít, tehát a bázisra lett lőcsölve a feladat, akik ezt a prezentált módon oldották meg. Horvát módon. A kulturális különbséget érezteti, hogy ami nekik természetes, az bennünk más rezgéseket vált ki. A szálláshoz navigáló fehér mitshubishiben maga az öreg kaposzakállú Fitti Poldi ült, majd tizenkétszer két kanyar rally az egysávos hegyi úton fel, sok idő múltán, a második üveghegyen túl pattant ki a volán mögül és mutat a szállás objektumra. Próbálom elképzelni, hogy fér el a kért ember mennyiség 3D-ben, de hát a konyha is lakható, mit akarok én nem érteni ezen? No, komám, majd este 11kor az emberek mit nem akarnak érteni, azt is én fogom megtudni – mondom magamban. Soha nem volt még ilyen jó szállásunk! ( volt rosszabb, de főleg jobb, pont ilyen, mint ez még soha – ennyiért)
titk-tik-tik! avagy élet a campingben… Naná, hogy úgy volt, hogy sátrazunk. Sátras alaptáborozók az apartmanosokkal szemben kisebbségbe kerültek. Ráadásul utóbbiak 28 órás szórással érkeztek, aminek mellékhatása képpen két sátor a távoli falu panorámás kertjében került felverésre, útitársaink portáján. Tehát az eredeti verziót követve Közép Európa legsziklásabb campinghelyén mindössze két sátrat kellett a sziklába vésni. Ez nyilván türelempróbáló, sátorvasgörbítgető meló, főleg, ha 35 fokos hőség szítja a kedélyeket. Meg a szomszéd, aki így köszön: “Tik-tik-tik!” Na, meg is állt a kalapács a kézben. A kalapácshajítás versenyszám roppant veszélyes sportág, nyilván a több hüvelykes védőpáncél nélkül közvetlen életveszély esete forgott fenn, kicsivel később a súlyos testi sértés, majd sikeres sátorállítást követően az édes bosszú valamely más formája. Mint szakadár sátorozó némi bűnbánatot éreztem, hogy nem tudhattam magaménak egy nyári nap melegében fürdő sátorhelyet. De csak azért, mert mi este tíz előtt a közelébe sem kerültünk a mienknek.
Hogy telik a búvár napja errefelé? Merül, mellesleg gyorsan megedződik. Ugyanis a bázison beöltözve a parti merüléshez pár perc séta árán lehet jutni. Először az ember nem hiszi el, hogy erre képes, hogy ezt így kell, lázad, autós transzfert tervez. Kicsivel később dalolva csinálja, ha elszégyellte magát kellően, látva a tenager búvárlányokat és senior anyukákat teljesen beöltözve flangálni.
Testületileg kihasítottunk a strandból egy szegletet, ahol aztán berendezkedtünk a vízre szállásra. Itt ugyanazt csináljuk, mint minden strandoló. A különbség annyi, hogy a búvárcuccnak köszönhetően jóval több időt ütünk agyon, mint a normál nyaralók, így az este számunkra nagyon hamar elérkezik. Laza búvárkodás.
A búvár sokadik törvénye: A “szarócső” mellett merülni nem érdemes. Ez ugyanis a yugo szabványok szerint, 50 méteres vízmélység rétegeibe eregeti a kommunális vizeket. Persze, volt, aki bevállalta ezt, ahogy minden mélységgel járó más érintési pontot is.
Aztán volt, aki körül nézett, jobbra és balra is merült. Mígnem eljött a hajós merülés. Nicolaigrotte, vasárnap reggel pedig a Felsentor (Sziklakapu) nevezetű objektumot buktuk meg. Utóbbinál magam is ott serénykedtem, figyelve az A-csapat ténykedését. Kisebb bonyodalmakat okozott az áramlás és vízreszállás, de aztán elindultunk. Nagyon szinpatikusan a hajó egy bójához kötött ki, ami egyben vezetőkötél is a kívánt mélységre és helyre. Függőlegesen szalad lefelé a fal, sötétség ásítozik, ahol sejthető a boltíves átjáró. Ezen úszunk át, 34 és 41 méter között. Felkattintom a lámpát, hogy gyönyörködjem a mennyezetre tapadt sok moszat és virágállat között pompázó szivacskompozíciókon. A nitrogén is oldja a látvány meleg színeit, szóval pazar az átélt hatás, nem adja vissza kamera az ilyet. Imbolygó alakok búvártársaim, átlevitálnak az óriási, nyitott kapun, persze odaát nem mesebeli birodalom várja őket. Hanem egy hajóroncs, amihez csak 25 méterig kell feljebb menni. Az ember azt hinné, hogy búvárok rakták ide, de pozícióját egy viharnak köszönheti. Kis halászhajó, abból a fajtából, ami ipari mennyiségű hal befogásra képes. Helyi szinten persze. Három perc elég a látványhoz, a computer szerint direkt sok is. Emelkedünk, visszafordulva, csak 14 méterig, a felvillanó deco jel eltűnik. Talán csak képzeltem? Fránya dolog a nitrogén, utólag meg sem tudom mondani, biztos ott volt-e. Tisztább fejjel beúszom a boltív alá, fény szűródik be szűk járaton, aminek másik oldalán a mieink villognak. Hmm, különcök, vagy én különc merülök másik tervet megint? Végül arra jutok, hogy korrekt amit csinálok. Szívjuk a palackokat, aztán elérjülka kötelet, amin felkapaszkodunk a safety stopra, majd elsőnek érünk a hajóra. Kis csapatom happy. Fő díjként marcipános csokit eszünk.
Az élmény átütő. Merülés a javából! Nem az számít, hogy hol merülsz, és mit láthatsz, hanem, hogy hogyan merülsz, miképp éled meg? Elmerülni, ember nem járta helyen (csak búvár járta) idegen mélységekben kíváncsiskodni valami szédítő dolog. Ezt a könnyű szédülést éreztem most, a Felsentor után, több, mint 2700 merüléssel mögöttem. Azt hiszem, minden merülésben ezt is keresem.
Levonulni egy búvártúra végén, az nem a kedvenc időtöltésem, a takarító kötelezettségeit rója az emberre. Elvarrni a szálakat, fizetni amiket kell – gyakran tanulópénzeket. Most is számoltak ilyesmivel, tanulságok meg születtek. Az ember előre néz, tervezi a következő merülést. Majdnem mindegy, hogy hova, csak jöjjön az elmélyedés érzése. Búvár módra – jövő héten már Banjole vizein folytatva.Ismét.
