Birie Corner

Birie Corner

Úgy alakultak a dolgok, hogy a két bázisunk közötti sarkon ugrottunk végre. Az ember mindig távolba néz, nem is hoz a ház elé merülni vendéget, nehogy az legyen felróva, hogy a hajón spórol a magyar vezetőség és minden kavicsot merülőhelynek adunk el. Tehát taktikailag fehér folt a Birie Corner, inkább tartalék merülőhelynek sorolva.

A hajó négy után került stoppolható, vendégem kialudt állapotba, így a napnyugtás merülés előtt katapultáltunk a sziget csücskén. Innen pont az “üzemi” oldalunk mólójához kellett elúsznunk, ahol majd a hajó várni fog, miután a fotósokat kitette a kis mandarinhalak elé paparazziskodni. Ha mérlegeljük, akkor tök csúnya dolog szerencsétlen kis halak magánélete után leskelődni, másrészt nem is nagy merülési élmény bújócskázni velük, ahhoz képest, mi minden van még itt a vízben. Valljuk be, a Mandarinhalnak nagyon jó a marketingje, ugyanakkor elég stabilan, elég kihívást nyújt, hiszen a rendszeres nemi élet híve, nem úgy mint a többi halacska. Több. mint szép, bár jómagam nem hódolok fotózásuknak, egyszerűen türelemmel nem bírom.

Tehát ugrás, helyi guide nélkül, önállóban. Rögtön egy black tip reefshark fejére bucskázunk. Enyhe áramlás befele, majd szemből, tizenhat-nyolc méteren haladgatunk a cél felé. Főleg a sarok gazdag, olyan halrajok húznak el a meredély mellett, hogy csak le sem lehet venni a szemet róluk. Egy csillogó makrélaraj húz el kábe hangsebességgel. Úgy, hogy az ember összerezzen tőle, hisz közel van minden amit látunk: olyan tíz méter a látótáv most, lévén a szigetek közötti víz áramlik körülöttünk.

A pigmyt nem is keressük (pedig van több is itt), most csak a hely rejtett titkaira vagyok kíváncsi. Találunk pár olyan koralltömböt, ami mellett órákat lehetne eltölteni. Sangut az edzőtáborozó fotós az itt öregedne meg az fix! Piszmogok egy nudi leképezésével, de mindig belelóg a képbe egy fű darab. Odébb tenném, de kisiklik az ujjaim elől. Él! Ez nem más, mint az egyik ghostpipefish – azaz egyfajta szellemtűhal.Ezek után tudom, hogy láttam már ilyet: pl. a sodródó moszatokkal, közvetlen a felszínen, többet, egész nagyokat! Ha tudtam volna, hogy ritka vendég, akkor biztos nem hagyom igazolványkép nélkül elúszni őket!

Ahogy a tintahal sem úszta meg dokumentáció nélkül. Újabb cápa, bumphead papgájok, teknős, ujjszopogatós, meg még mandarinhal is akadt, csak úgy futtában, pedig megint nyolcvan percet kavirnyáltunk. Élmény volt, sportértékkel, minek után kikapaszkodtunk a kikötött hajóra ahogy azt terveztük.

Csodás rózsaszín felhők tükröződtek a vízen, de mire Misi vízre szállt az új evezőjét próbálni, lecsavarták a fény erőt. Üzenet a Wekingeknek:írhatják idén is a kilométereket, lesz itt hajó, amivel itt evezni is kell, nem csak sodródni! Még pedig nem is akár hol: lásd a trópusi sziluetteket amik képre kerültek, úgyhogy remélem nem sokára tudósíthatok az új sportélményekről. Pápuán a kajak evező nagy nevetés tárgya, a kenu lapátot ismeri a helyi vízen járó közösség – ami szintén kedvező opció.

Szép az este, muszáj megállni és nézni. Itt a pillanat, benne a varázs. Egy időtlen pillanatra megáll minden, megérinti a lelket, végigsimít a vízen, körbeöleli a fákat, a madarak énekébe szövi mit mondana. Érzi az ember. Ahogy azt is, mikor van vége – de csak áll még kicsit, néz, vár, majd sóhajt. A Nap lement a túloldalon, mi meg utána slattyogunk. Átszellemülve, csak úgy neoprénben, át a szigeten, az alkonyodó dzsungelen. Három hosszú merülés után korog a gyomor, hív az ágy! Titeket meg Birie sziget hívogat…