Jubileum

Jubileum

A merülések nyilvántartása a katonai és ipari búvárkodásra visszavezethető tradíció. Onnantól kezdve, hogy civil időket élünk és senki nem kéri számon a merüléseket, nincs is nagy szerepe a logbook vezetésének. Hogy ez mekkora tévedés! –  és mennyi magyarázat rá! Egyrészt sok az idióta, túlbonyolított bejegyzési forma, másrészt meg úgyse kell igazolni a merüléseket, hiszen nem pénzt, fizetést kapunk a merült órák után, hanem a bázis számításai szerint perkálunk úgyis. A kényelmes, punnyadt búvárnak nem hiányzik, hogy írogasson. Csomóan 50, vagy százas szám után profinak érezvén magukat hagynak fel a vezetéssel. Akad aki elveszti, van aki elpakolja a merülései nagy könyvét. Az öreg profik hasból három, négy, hatezer merülésesnek vallják magukat, meseszámok bajnokai ők. Ők vagy lódítanak, vagy csak ugye a kerekítés csapdájába esnek.  Ha nem, akkor én természetesen kopasz kis kezdő vagyok ezen öreg harcsákhoz képest. Talán ezért, talán mert Murphy így akarta, ez a mostani emlékezetesre sikerült diving volt, ahogy egy nagy jubileumhoz illik.

Ikuani. Erőteljes áramlásiról híres driftelős hely, sok halat ígér. Nincs megállás, visz a víz, vörös fokú készültség. Csak mert ha az ember nem vigyáz, akkor simán a reef tetején átpenderíti az átbukó áramlás. Minden ellenállás értelmetlen: a víz az úr. Ezért nem kopasz kisgyerekeknek való játszótér, megnézzük, mikor, kit hozunk ide. A vendégekkel nem is volt gond, túl voltak a bemelegítő merüléseken, amúgy meg évtizedes múltú aktív, sokszázmerüléses polgárok – akik már a nyolcvanas években Vörös tenger rajongók voltak.  Nos, a baj velem volt…

Először is bemutattam, hogyan kell búvárcsizma nélkül merülni. Aztán azt, hogyan kell megnyitni víz alatt a palackot. (magyarázat helyett köszönet a staffnak. Ha két ellenőrzés után mégis én hagytam zárva, akkor megértem a kiválasztódásra.) Szóval palacknyitás kispályás rutin első évfolyamosoknak, így a folytatásban maga a merülés koncentrálódhatott ránk az áramlások legjavával. Tudtam, hogy ütős menet lesz, tanulom a tengert, mostanra pár titkát megfejtettem. A mai megfejtésben csak a le-lelazuló uszonyom utáni kapkodás hátráltatott, meg egy kétkezes videokamera.

Nagyon jó driftet fogtunk ki. A halak is eljöttek az előadásra: mind az első sorban akart lenni, úgy tűnt pont mielőttünk. Kavalkádia, forgatag, halözönlet. Ujjongtam, főleg, mikor a barakuda kötelékúszó team jött szembe. Ők is előttünk parádéztak aztán, igen nagy örömömre. Persze sumák mód emelni kezdett az áramlás. Ezt ők se nagyon vették észre, meg mi sem. Még időben, előkaptam az áramláskampót, a többiek rekord sebességgel másolták a mozdulatot. Pont utolsó pillanatban horgonyoztunk le a zátonyhoz. Az előttünk mazsolettező barakkuda csapat beleúszott abba a sodrásba, ahol mi bajb alettünk volna. Ők lelepultak az aljára, méltóságteli flangálás szóba se jöhetett. Torpedó testük ott resszketett, szemük kidülledt.

Helyzet velünk: kipányvázva. Szemünk nem dülled, sőt, a maszk mélyen benyomódik az áramlás erejétől. Oldalra nézve, szakad le a fejről, ahogy kap alá az áramlás. Előre nézve a reduktorok nyomódnak be, ontják a levegőt. Lefele pislogunk hát. De így látjuk is, meg nem is egymást – azaz nem lát mindenki-mindenkit.  Az élet zajlik az áramlásban, bár ez inkább burleszknek tűnik. Kis halak eveznek vadul, aztán mikor elfáradnak, nagy ívben hátrafele bucskáznak ahogy felkapja őketa  víz. Egy kis batfish csapat evezne el előttünk. Nem sikerül, frankón repülnek láthatóan oldalirányt nem jószántukból – spec bele az arcomba. Finom kis műsor. Bertre sandítok, mert így vagyok a legkisebb kényelmetlenségnek és erőkifejtésnek kitéve. Hát, vízszintesen fújja a buborékot, arca remeg a maszk körül és viccesen néz ki úgy egészében. Van valami abszurd poén ebben az áramlásban, ahogy itt kikötve remegünk, mint óriás cápacsali.

Cápaparázóknak elmondanám, hogy pont cápát lesni gyüttünk ide. A cápa is egy hal, ami nem embert eszik. Főleg az itt található szirti cápák, úgy mint az itt található színpaletta fehér, fekete és szürke képviselői. Kistestű de gyönyörű predátorok, amikkel egy baj van. Pont a lényeg: nem igen igyekeznek közel kerülni a kíváncsi búvárhoz. Említésre semmélóan pár balck tip a periférián gyáván eliszkolt. Megfigyelő pozíciónkból újakat látni nem sikerült.

Vagy tíz perc után kezdett uncsivá válni a halakkal szembeni kárörömködés, azt kellett megoldani hát, hogy egyszerre kerekedjünk fel. Elengeded, ha én elszállok? – Persze észreveszed egyáltalán? – kérdések lebegtek egymástól többnyire pár méterre, de roppant mód magába zárkózott búvár fejében. Valahogy megtörtént a csoda: sorban elakasztottuk magunk és huss! – röpültünk a halaktól látott módon. Bipp-biiiip-bippp! – sippantották ak komputerek ahogy felszáguldottunk 6 méterre. Onnan zihálva letempóztunk a reef mögé, békésebb tizenkettőre. Kavart sodrásba találtuk magunk. Ikuáni ismeretlen arca. Dobáljon meg heringgel az, aki elítél azért, ha ezt a koralltömbökkel ékes oldalt szépnek találom. Fel is jegyeztem magamnak: ezt az oldalt bemerülni!  A sportoldalról kiesett halak itt bandáznak,  ez a cserepad, lényegesen nyugodtabb a légkör. Azaz a légzésünk. Aztán még a gerincre visszaevezünk, bójalövés előtt. A csapat egyben, búvárhoz méltón merült. Felszín, fedélzet, hipp-hiiipp hurrá! – természetesen jó ünneplőhöz illően előhúzom a behűtött whiskys flaskót. Éljen a 2500. merülés! Amire ugye nem csak én fogok emlékezni…