Küldetés

Küldetés

Menni, merülést vezetni  – ez az, ami motiválja a hivatásos búvárt. Ha van alkalom, felfedezni egy merülőhely ismeretlen arcát, egy kihagyott részletben elmerülni, miközben az ismert dimenziók adta, elillanó pillanatnyi varázslat nyomába vezeti az ember a búvárokat…

Vártam a július 22-i indulást, hogy két hétre ismét a Miracle One fedélzetén űzzem azt, amit értek és szeretek. Mindkét túra déli indulás, Port Ghalib, nagyjából a déli régiók merüléseire készülve. Az első túrán régi barátom  Jenei Zoli Sharmból hozta búvárcsapat élén céloztuk meg St Johns vizeit. A hajón teljesítő vezető oktató, Török Attila személye adott újdonságot a szafarihoz, miközben a régi személyzet és az ismerős zugok mosolyogtak minden felől. Sokadszor a fedélzeten… jó érzés!

Ha a két túrára gondolok, akkor összekeverednek a merülések, hiszen mindkét délre induló szafari a legjobb helyeket érinti, amik egyenként több féle képpen merülhetőek. Így adódott, hogy pár merülőhelyet teljesen új irányból, nézőpontból úsztunk meg, hogy születtek újabb felfedezések, amik a jövőben hasznosítható extrák, rejtett utak. Na, azokért vagyok én is oda, bár sokszor csak a videók tanúsítják, hogy mások, máskor voltak a jókor jó helyen. Az ember örüljön a jónak, amit kap és reméljen –  ha merülni indul.

Az első túrán igazán bőséges volt a felhozatal szirti cápákból, volt úgy, hogy kettőt is láttunk. A csúcs az, amikor Dangerous folyosóiból kibukkanva kattogó, távíró zajok, füttyök szólnak minden irányból, mintha a zaj egyszerre jönne minden honnan és akoponyádból egyszerre. DELFINEK! Az egyik pillanatban még csak áll az ember, forgatja a fejét, minden kék. A következő pillanatban lendületes árnyak fúrják előre megukat, suhannak el körös körül, ahogy érkezik a raj. Egészen a zátony és ahajó között vagyunk, mindkettő látótávolban, öt méteren figyelünk felfelé, ahogy a fejünk felett történik a ramazuri. Az ember szeretné, ha a levegő sípolva kattogva áradna ki a torkán, hogy magához hívja a delfineket, hogy elcseverésszen velük, hogy játékra hívja őket! Hogy tudja a delfin így megigézni az embert?! Nincs rá válaszom, csak azt tudom, hogy ott állok, nyitott szívvel, boldog révetegben és figyelem, ahogy az egyik megtermett hím függölegesen lebeg a felszín alatt, majd kinyújtott farokuszonyával integet kifelé a vízből. Több se kell, a hajóról ugrálnak is befelé embereink. Egy másik delfin a víz alatt, fejjel felfelé kacsintgat, mozdulatlanul. Uszonyon vigyázállva, lebegve. Majd hirtelen nulláról gyorsul és veszett kőrzésbe kezd a raj közel érő többi tagjával. Az élmény rögzül, valahol azon a 18.x beneti központi egység központban, amit agynak is hívunk, meg egy kevés jut a kamera által látott síkból az SD kártyára is. Kevés az a gyorsan elmúló pillanat, ami ilyen közelséget enged – de örökre megmarad bennünk.

Nagyszerű túra volt, nagyszerű búvárokkal, volt aki mantát látott, volt aki több cápát. Volt akinek teknős jutott, volt akinek ember-alig-látta zátonyok. Mégis, eljött a második hét, feltartózhatatlanul és persze várva-várva. A Kerasub Divers pólóban feszítő “sajátok”! Hírek otthonról, füstölt disznóságok, sonkák és szalámik távoli világából – ahogy Attila látja az egzotikus távolságot. Attila jó gyerek, sokat nem szól, ha izgul se mutatja, de ha meg kel beszélni valamit, vagy el kell dönteni, akkor azért látszik, hogy helyén van a szíve. Ezt érzik a vendégek is, rend van a hajón. Kifogástalan az étrend,  a kiszolgálás, mi pedig igyekszünk ketten a búvárkodásból a legtöbbet kihozni. Általában minden túrán jól jön az olyan, Divemaster vagy oktató, aki szakmailag képes a merülésvezetésre, aki az új helyeket élményként merüli. Ilyen vezetőnek bizonyult Zénó is, akivel felváltva vezettük a hazaiak táborát. Ebből kerekedett az a sok nyersanyag, ami lassan formálódik a vágóasztalon. Jó kezekben voltak a merülések!

Hatalmas anemona állomásokon bohóchal kolóniákkal szemeztünk, odébb szirti cápák portyáztak amikor pedig jött az éjszaka, a sötét vízben kerestük az éjszakai műszak képviselőit. Állandó járóőrtársként Misivel “éjszakáztunk”, de a többiek is kis csoportokra szakadva fürkészték a teret. Seyulnál a kapitány olyan helyen állt meg, amit én fentről nullkomanullra soroltam be, olyan homoksivatag a semmi romjain elképzelésből. A merülés azonban fenomenális volt, majd harminc méteres rézsű, korallkinövésekkel, teraszokkal húzódott lefelé, míg öt méteren a leguna felé egy homokos csatorna vezetett. Megmámorosodtam, így elmaradt az a tervem, hogy kiúszom egész a parti fövenyig és ott a méteres vízben nézek látni- azaz fényképezni való után. Az a jó éjszakai merülés, amit az ember nem akar ott hagyni. Seyul kifejezetten ezt gazdagította – ahogy a többi merülés is.

A képek igazolják, hogy éjszaka milyen jó portréfotókat is lehet csinálni… 🙂

Idén, a Vörös tenger egy kicsit kezd magához térni. Talán a mérsékeltebb méretű búvárturizmus az oka, vagy a halászat adott egy lélegzetvétel szünetet. Jönneka hírek, képek, felvételek: láttak dús halrajokat újra Ras Mohammaden, Deadeluson pörölycápa rajt, delfineket, mantát, cápát itt-ott. De vigyázat! A Vörös tenger is beállt abba a sorba, ahol megbillent az élővilág egyensúlya. Sokszor néztük a korláton kihajolva a hajó melletti vizet. A szerves, “barna” ahogy elterül, a kipufogóból áradó korom, az olajos foltok a vízen… Ha mi nem lennénk itt, akkor valószínű az lenne a legjobb a természetnek…

Láttunk  szépeket. Elphinstone mutatott cápát. Egészen ki kellett úszni a kékségbe, ahol már ötvenes mélység alatt ásított a kékségbe vesző messzeség. Csalódottan forgattuk a fejünket, üres térben lógva-lebegve, mint akit felültettek a rendevúval. Akkor aztán megpillantottam. A nagy legyezőkorall alatt úszott el, egészen a korall ívéhez bújva két szép nagy longimanus. Ez is olyan pillanat volt, amiért összességében sokat dolgoztunk és örülünk neki. Mégis, egy kis búvárszerencsével közvetlenebb találkozót is elképzeltem már ennél.

Sajnos arra is volt példa, hogy a Sattaya reggeli snorkelezésre szerződtetett delfincsapat nem jelentkezett, ezért be kellett dobni egy sportműsort, a csúszkázást, azaz winggeltünk.  Nos, mindkét héten jutott alkalom erre a jóra, amivel nagy sikert arattam – mint ötlegazda. Az utolsó nap szinte végig ezzel a mókával telt, beleértve a kapitányt, matrózokat és persze az összes, telhetetlen vendégbúvárt is. Délután egykor, csakis az ebédre hívó harang miatt lett lefújva a víz alatti száguldozás.

Eltelt az idő. Sok nevetés, jó csapat, jó merülések és újabb titkos részek a Vörös tenger már ismert világából. A DVD pedig mintegy memoárként készül, a tenger visszavár. Mikor, kikkel ugyanígy? – ez itt a kérdés!