Extrem version

Extrem version

Minden jóravaló magyar láthatott már áramlást, elég csak a hídra kikönyökölni zöldár idején. A víz viszi a farönköket, mégpedig sebesen, közben meg kavarog a víz, buzgárok, örvények, meg egyéb népi rémségek keltenek pánikot a vízbe ugrás gondolatára. Csúnya ügy, aminek az ember nem az úszástudása alapján fordít hátat: a józan ész elég hozzá.

Nos, Ikuanin állunk ismételten, ugrás előtt. A csillagok szerint zord áramlás van. Fodrok utaltak erre a víz felszínen. Ezért jöttünk, meg hogy köszöntsük a halakat.

Három párba besorolva csobbanunk: három búvárvezető három vendégre – ugye milyen komolyan állunk a feladathoz? Első észlelés: van áramlás, nincs áramlás. ?! Buborékfelhő hullik szét: turbulencia jeleit mutatják. Amikor a légbuborék nem száll egyenesen felfelé, hanem csak gomolyog, mintha valami láthatatlan, óriás koktélkeverő kanál megforgatná és kevergetné. Búvárként átélve hol szembe kap egy egy fuvallat, hol meg oldalról. Fel-le is billent. Na, ilyenkor ébred fel az ember a merengésből, kezd koncentrálni a jelekre, merre is kell tartani. Lefele nem jó: bizonyos mélységnél mosógép effekt léphet fel, mintha a mélység szippantana lefelé, elhúzva, tépve a biztos reeftől, oly könnyedén, mint ahogy szélvihar kap fel tollpihét. Felfelé tartva nincs nagyobb gond: max áthajít a reefen, ahogy azt a múltkor megtapasztaltuk. A kérdés az, ki hogyan reagál a helyzetre, uralja azt és az idegeit persze.

Nos, a játszi kis szembe úszásból az ember egy hirtelen taszítástól megiramlik. Ahogy betyárul elkap az áramlás. Merülő társaink alkotta csapat erre szembe fordult a vízzel, kétségbeesett evezgetés és kapaszkodás közepette  nyúlkálva kapaszkodó után, próbálva a kampóját megakasztani. Ijedt, kaotikus és roppant kétségbeejtő látványt nyújtva. Igaz, pár másodpercig, ami elég volt hozzá, hogy elrepüljünk mellettük. Ijedtségre semmi ok, azon kívül, hogy durva az áramlás és pont játszik velünk. Repülés a baráti tíz-tizenötöt méteres mélységen, az sem gond, ha átdobódunk a zátony túloldalára is. Ott könnyebb takarást találni, megbújni, kikötni magunk. Hát ennyi. Mire ezt így végig is gondoltam, már sípoló komputerrel átsöpörtünk a gerinc felett, ahogy egy keresztáramlás megtalálta az utat a korallháton keresztül – persze társaságunkkal. Itt lelazulva, kavarogtunk. A kavargó vízben. Nem mondom, hogy élveztem, először is rekord idő alatt pályán kívülre kerültünk, másrészt alattomosan ide-oda pörgettek a kóbor áramlások. Aggodalomra is adott okot a helyzet, úgyhogy egyetértésesen 32 percnél már ki is kapaszkodtunk a hajóra, hogy a többieket keressük.

Ha most kell ugrani, akkor lefújom. Ugyan a mintázat csak látszat, de ez a látszat ami a felszínt uralja, az arra utal, hogy elemi erővel kavarog a víz. És itt jön be a durva áramlásról alkotott kép. Amitől illik megszeppenni. Eső után köpönyeg, nem lehet kiszámítani pontosan a természeti erőket. De ami a lényeg, a  többiek felbukkanását kell most kiszámítani!

Eltelik húsz perc. Egy naracssárga bója pattan elő a kék felszínről. Hála az Égnek, sorban fejek is felbukkannak, mosolyogva, derűsen. MINDENKI. Részemről dupla megkönnyebbülés. Mire mindenki kikászálódik a hajóra, leszerel, le is csitul a víz, pár szelíd kis folt hömpölyög itt ott, ahol az előbb ijesztő örvények kavarogtak. Hihetetlen a változás!

Elmerengek a tanulságokon: létezik durva áramlás és nem hülyeség fokozatosan tréningezni rá az embereket. Nem lehet mindenkit bevállalni. A helyzet elképesztővé is válhat, amiben a pánikba esés nem egy ideális túlélési lehetőség. A merülés pedig jobb, ha nem a túlélésről szól…