A Kerasub búvárbarlangban megállt az idő, a pókhálós hűvös pince valamennyire a roncsok időtlen várakozását idézi. Mintha merülnék -olyan itt körbemenni. Sejtelmes félhomály, ismerős eszközök, amiket nem bolygatott senki hosszú ideje. Merülésre vár minden, türelmesen. Jó búvár nem kapkod, sehova nem rohan. Hazaértem, merre is tovább?
Ahogy a felkavart víz, úgy kezd letisztulni bennem a hosszú út. Lassan kezdem felfogni, mi az amit megváltoztatott, mit is hozott magával. Hiszem, hogy minden utazás megváltoztatja az embert, formálja, alakítja, érleli. Ha nem is tűnt útnak, hiszen gyakorlatilag egy helyben voltam, a távolság és a távollét egy érdekes, szokatlan sokdimenziós tarka mintát rajzolt életutam mátrixába.
Kezd tisztulni minden: érzések, gondolatok, tapasztalatok rengetege. A zavaró, felesleges részletek eltűnnek, marad a lényeg, az életek mennek tovább, a világ nem áll meg. Csak másnak néz ki.
Mit is csinálok? Egy hete vagyok itthon, és olyan vagyok, mint Vitray: Csak ülök és mesélek. ez a felszín, de amúgy tétlenség kizárva: hét hónapi távollét hagyott és gyártott teendőket, a folytatás pedig bármi legyen is, munkát jelent. Lehet, hogy piszokság, de ha valaki kérdezi, hogyan, merre tovább, arra egyszerűbb széttárt karral vigyorogva nem mondani semmit. Terv, hogy nincs terv. Jósnő legyen, aki belelát a kristálygömbön át. Egy búvároktató léte misztikum. Néha magam sem értem és nagyot csodálkozom végül, hogy mi is kerekedik ki a történetből. Mármint a sajátomból. Az élet a legjobb forgatókönyv író, de mint főszereplő lehetek rendező is, mint Clint Eastwood, nem? Persze gondoltam rá, hogy írni kéne, de hát elrugaszkodni a valóságtól, a kalandok veszélyes vizeire tévedni… jelent némi kockázatot.
Egy szó mint száz: látótáv kicsi – ki tudja, mit hoz a holnap. A dolgok pedig tisztulnak, alakulnak.
