November rain, avagy Silo Advanced
Category : Blogroll , Croatia , Karas diving blog , Uncategorized
Sutba dobtuk az összes időjárási elemzést, ami novemberben azért nem a legbölcsebb dolog, ha az ember az Adriára indul búvárkodni. De hát, ha egyszer pezsgett bennünk a merülés utáni vágy és azt csak az eszetlen optimizmus überelete, ráadásul hatszoros kiszerelésben, akkor menni kell. A szükséges készségek tehát Gömbi, Sumi, Vasiati, Beni, Zénó és Karas formájában valósították meg a Silo – Peltasatis – Roncsexpedíció búvártúrát.
Ha Silo, akkor Neptun, ha ismerős, akkor Szarka Géza aki keretet adhat a projektnek. Persze nem lehet mindenki kőkemény, neoprénben merülő fóka, így én spec száraz ruhában szárazon próbálom megúszni a merüléseket, Zénó pedig a Divelab-os szkafanderének tart mélységi próbát. Tehát többi hősünk neoprénben áll helyt.
Az idő ugyan eső utáni esőre álló, azaz szakaszosan fürdető November Rain, már merülés előtt van alkalmunk ázni kicsit. Az első merülés egyben checkdive a Silói roncs. Szakmailag a bevállalós Advanced Diver kiképzésbe illik, hangsúlyozva a „na most látjátok, miért fontos a checkdive” mondandót. Pontosan el lett magyarázva, hogy az üdvös kivétel szemlélteti, hogy miért NEM ugrunk hát checkdive gyanánt egy szép mély hajóroncsot csoportos felállásban. Röviden magyarázva: mert a komplikációk első merüléskor adódhatnak a felszerelésből adódóan, amiket idő korrigálni, illetve az emberi faktor sem az a fajta, hogy a hétköznapok rutinjából kiszakadva harminc méteren kolbászolhasson profin, mintha ez lenne a rendszeres napi rutin része.
Bevállaltuk. A kis hajón magunk elé engedtük a másik magyar csapatot, majd elkezdtük a besúlyozást, ami igazolta, hogy érett a banda a haladó fokra. Alig 10 perc alatt , rendezetten merülve az árbockosár magasságából ereszkedtünk a sűrű halrajokon keresztül a roncsra.
Más, mint legutóbb. Csak a mi csapataink merülnek, a mai napon általunk zajlik az első átúszás a hajó rakterén. A finom üledék sajátossága, hogy bármi csekély hatásra felkavarodik. elég, ha a búvár kilélegzi a buborékot, az végiggördül a plafonon, máris finom üledéket morzsol le útja során. Elég egy-egy meggondolatlan mozdulat, amikor az uszony keltette vízáram a talajjal találkozik, forgószélként kapja fel az üledéket, sötét felhő kerekedik rögtön, gyorsan terjedve szerteszét. Hát, utóbbiból gyártottunk párat. Így alakul ki a raktér alját borító, pár méter magas zavaros ködfátyol, ha pár tucat áthaladó búvár összejön egymás után. Az ülepedés lassú folyamat, a sűrűje hamar elül, a finomabb részek csak órák múlva hagynak eredeti látótávolságot a kíváncsi békaembereknek.
Nos, a checkdive-nál tartva azért az emelkedést nem a biztosan álló kikötőkötél mentén választottam ki. Sokkal indokoltabb volt, a többi emelkedő búvártól eltérően, a szabad, lazán lebegő kötél mellett emelkedni. Egy búvárnak ügyelnie kell a lebegőképességre, amin semmit nem változtat az a tény, hogy alkalma van kötélbe kapaszkodni. Utóbbi nem is szükséges, amíg ugye nincs erősebb forma áramlás. Tehát az emelkedés 5 méterig történik, ott biztonsági dekompresszió (safety stop) megálló 3 perc, majd emelkedés a felszínre – lenne a feladat. Hőseink a laza kötél mentén jönnek is, kapaszkodnak is. A vastag, laza, kötél nem nyújt láthatóan fix kapaszkodót, mégis a csapat, mint érett gyümölcs lóg rajta. Szép kis fürtöt alkotnak, ahogy először lefelé húzzák a kötéllel egymást, majd egészen a felszínig emelkednek. Ez karó! – mondá volt tanárom summázva a mutatványt. A felszínen egy kicsit bővebben magyarázom el a helyes kivitelezést. Természetesen jelen nem lévő nagyon tanult búvár ráncolhatja a homlokát, hogy milyen durva és veszélyes játék ilyen oktatást elkövetni. Szerintem sokkal veszélyesebb dolog, ha nem kontrollált, hanem kiélezett helyzetekben szembesülnek búvárok saját hibáikkal. Más dolog tanulni valamit, más pedig alkalmazni. Gyakorlatilag az eset azt szemlélteti, hogy bár korábban tanultuk és végre is hajtottuk az emelkedést helyesen, egy laza kötél, egy fuvallatnyi áramlás már képes tönkretenni a megszokott koreográfiát. Ha a feszes kötelet válasszuk, akkor ez a lecke bizony kimarad.
Tehát tanultunk merülést korlátozott látási viszonyok között, hajóról merülve, mélyet merülve, áramlásról, navigációról és éjszakai merülésről. Az időjárás csapdájába kerültünk. A széljelentés szerint van Silói roncs, meg Siló és hát lehet merülni Silónál is bármit, roncsot, öblöt, vagy világítótornyot. A déli oldal, hajós nekirugaszkodások kizárva. Lesznek esők, zivatarok és szél is várható. Hétfőn a híd lezárásra kerül, viharos bora várható. Úgyhogy merültünk még két roncsot, hajóról. Másképp, mást gyakorolva. És persze a tananyag szerint, merültünk partról is.
Éjszakai merülés, partról konkrétan. Jörg Garvens, a legendás német oktató személyes példaképem. Ő az, aki megmutatta, hogy lehet lelkesedni igazán az éjszakai merülésért. Nyáron, este fél kilenckor futottunk ki Mali Plavnikra motorcsónakkal. Míg besötétedett, Geöthén túlszárnyaló költőiséggel adta elő nagy-monológját az éjszakai tenger csodáiról. Nála egy éjszakai merülés hatvan percnél kezdődött, a mélységről meg a nyomdafesték természete folytán nem is írhatok. Hát nem bírná, az biztos! No, csapatunkkal is merültünk éjszakait, aminek az élményszerzés és felfedezés a célja. Nem, nem kell csoportos, vezetett merülésnek történnie! Nem kell gyors tempókkal, sokat úszni. Csak nyitott szemmel, fürkészően és éberen osonni kell az éjszakai terepen. Már sok helyen merültem éjszaka, de nem mondanám, hogy a nappali terep ismeretében lettek volna elvárásaim. A tenger azonban megmutatta gazdagságát és pár új csodát tárt elém.
Jó volt látni, ahogy a roncsokon tengeri pókok portyázgatnak. Ezek a rákok persze gyakran az aljzaton is feltűntek, illetve sok területnél eltűntek, ahol a varsás halászat napi rendszerességgel állít csapdát nekik. Meglepő volt azokkal a kis koktélrákokkal találkozni, akikhez a “gambori na buzaru” néven juthat az ínyenc étterembe térő. Montenegrói halász barátaim anno a 70-80 méteres mélységbe eresztettek le csapdákat, hogy befogják őket. A sikeres próbálkozásokat kereszttel be is jelölték a térképeiken. Itt, Silo partjainál, gyakorlatilag a 4-6 méteres mélységben találkoztam először ezekkel a kis adriai vagányokkal. Homokos-köves aljzaton, kis talajba vájt üregekből bújtak elő, ahol a nappalokat töltik. Makrófotózásra csodás téma lenne, de sajna nincs most apparát erre a célra. Belefutunk nagy lepényhalakba is, konkrétan 52-es cipőmérethez hasonlítható lenyomatként lapulva a homokban. Csaknem fogok cipőnyomot üldözni! – bár finom az ínyencek szerint, én a merülőhelyeket mégsem tekintem vadászterületnek. Vicces is lenne a vadasparkba járni vadat lőni egy vadásznak – nem?
Éjszakai merülő alakzat. Mondtam, hogy két fős csoportokban, külön irányokban lehet merülni. Nos, a lámpák fénye állandóan ott kullogott velünk. Mit tesz ilyenkor az “üldözött?” Elmenekül leoltott lámpával, pont, mint a makacs tűzhalak elől szokás az trópusibb vizeken. Kicsit, mint valami sci-fi térugrás, ahogy az ember az éjszakai tenger sötétjében A-ponton leoltja a lámpát, majd B-ponra uszonyozik, ott pedig felkattintja a fényeit és kilép a keret nélküli végtelen sötétből. Amíg a fényekkel hadonászó Star Wars birodalmi üldözők újra a közelbe nem érnek…
Persze, azért van ellenpélda is éjszakai merülés témakörben. Ez a link milyen szerintetek?
Navigálás volt nappal is, bójalövéssel tarkítva. Komoly időket emésztett fel a lebegéskontroll és a bójalövés összehangolása, de a tanuláshoz idő kell. Technikailag mindenki kiérdemelte az Advanced fokot, azaz a továbbiakban már saját felelősségre gyakorolhat 18 méternél mélyebb merüléseket, nekifuthat a tengernek éjjel-nappal, hajóról, áramlásba és idegen vizeken, hogy további értékes tapasztalatoktól legyen jobb búvár. A hétvégét tehát öt merüléssel és dúsan kacarászva vitte végig a hatosfogat. Indulás előtt persze a tenger asztalához ültünk, hogy a lignje is kerüljön a gyomorba. November az Adrián tehát nem probléma. Jövünk mi még így – azt vontam le végső következtetésül.
