Küldetés

Menni, merülést vezetni  – ez az, ami motiválja a hivatásos búvárt. Ha van alkalom, felfedezni egy merülőhely ismeretlen arcát, egy kihagyott részletben elmerülni, miközben az ismert dimenziók adta, elillanó pillanatnyi varázslat nyomába vezeti az ember a búvárokat…

Vártam a július 22-i indulást, hogy két hétre ismét a Miracle One fedélzetén űzzem azt, amit értek és szeretek. Mindkét túra déli indulás, Port Ghalib, nagyjából a déli régiók merüléseire készülve. Az első túrán régi barátom  Jenei Zoli Sharmból hozta búvárcsapat élén céloztuk meg St Johns vizeit. A hajón teljesítő vezető oktató, Török Attila személye adott újdonságot a szafarihoz, miközben a régi személyzet és az ismerős zugok mosolyogtak minden felől. Sokadszor a fedélzeten… jó érzés!

Ha a két túrára gondolok, akkor összekeverednek a merülések, hiszen mindkét délre induló szafari a legjobb helyeket érinti, amik egyenként több féle képpen merülhetőek. Így adódott, hogy pár merülőhelyet teljesen új irányból, nézőpontból úsztunk meg, hogy születtek újabb felfedezések, amik a jövőben hasznosítható extrák, rejtett utak. Na, azokért vagyok én is oda, bár sokszor csak a videók tanúsítják, hogy mások, máskor voltak a jókor jó helyen. Az ember örüljön a jónak, amit kap és reméljen –  ha merülni indul.

Az első túrán igazán bőséges volt a felhozatal szirti cápákból, volt úgy, hogy kettőt is láttunk. A csúcs az, amikor Dangerous folyosóiból kibukkanva kattogó, távíró zajok, füttyök szólnak minden irányból, mintha a zaj egyszerre jönne minden honnan és akoponyádból egyszerre. DELFINEK! Az egyik pillanatban még csak áll az ember, forgatja a fejét, minden kék. A következő pillanatban lendületes árnyak fúrják előre megukat, suhannak el körös körül, ahogy érkezik a raj. Egészen a zátony és ahajó között vagyunk, mindkettő látótávolban, öt méteren figyelünk felfelé, ahogy a fejünk felett történik a ramazuri. Az ember szeretné, ha a levegő sípolva kattogva áradna ki a torkán, hogy magához hívja a delfineket, hogy elcseverésszen velük, hogy játékra hívja őket! Hogy tudja a delfin így megigézni az embert?! Nincs rá válaszom, csak azt tudom, hogy ott állok, nyitott szívvel, boldog révetegben és figyelem, ahogy az egyik megtermett hím függölegesen lebeg a felszín alatt, majd kinyújtott farokuszonyával integet kifelé a vízből. Több se kell, a hajóról ugrálnak is befelé embereink. Egy másik delfin a víz alatt, fejjel felfelé kacsintgat, mozdulatlanul. Uszonyon vigyázállva, lebegve. Majd hirtelen nulláról gyorsul és veszett kőrzésbe kezd a raj közel érő többi tagjával. Az élmény rögzül, valahol azon a 18.x beneti központi egység központban, amit agynak is hívunk, meg egy kevés jut a kamera által látott síkból az SD kártyára is. Kevés az a gyorsan elmúló pillanat, ami ilyen közelséget enged – de örökre megmarad bennünk.