Hajnali indulás, azaz félálmos ámokfutam Pest felé. A navigáció se tudja, hova kell menni, így némi kerengőzés és rávezetés kellett, hogy behajtsak a telepre. A nagy vaskapu azonnal záródik mögöttem és hirtelen olyan feeling csap át rajtam, mintha időben és térben egy teljesen más dimenzióba kerültem volna. Olyasmi sejtelem ez, minta az idő, a fizikai törvények és léptékek abszolute más szabályok szerint működnének, embertől független közömbös erők szabta kozmikus rend szerint. Lehet, hogy a szürke, jellegtelen, lejáró, a mélységet sejtő ásító nagy kapu sötétje, vagy az onnan kiáramló hűvös levegő érintése keltette illúzió mindez, de szerintem a felszín alatt igazán van valami…
Nem játszunk, behajtunk a nagy kapun át. Bármilyen mesterséges, és emberi, ahogy autót hajtunk egy kőalagútban, az a Stephen Kinges csendes frász azért ott gubbaszt az anyósülésen.
Az idő számomra teljesen másképpműködik, így számos ok adódik, amiért lemaradok a csapatról, hogy egy kereszteződésben kiszállva kóvályoghassak az autó körül. Nézem a jeleket a falakon, a járatokban eltűnő fényeket, a padlóra rajzolt guminyomokat. Valami 7 kiloméernyi járatban el lehetne itt bóklászni egy darabig. Ilyesmi labirintusról már olvastam Thébával kapcsolatban, úgyhogy még mielőtt előbotorkál valami fenevad a sötétből, követem a friss, nedves rajzolatok alkotta csapást. Éktelen nagy CsATTANÁS!- ahogy valami nagy durranással vágódik a kocsinak. Acéldenevér??? – helyett egy damilon lógó anyát gázolok el. Megfeszült a zsinór, majd a rugalmas szálon kilőtt anya hangosan visszatérve csapódik a gépen, buta csapda a sötét folyosón, botlózsinór autóknak? – Egy biztos, intő jel, hogy lehet itt bármi meglepetés, bár lehet, hogy ez járatos mérési kellék errefelé? Passz, hajtok tovább óvatosan most már.
Érkezvén lemaradok a bejárásról és a sörélesztők élete című performanszról. Az öreg Dreher tudta, hogy a régi kőbánya hűvösét mire használja! – sorakoznak is a régi tartályok, amikből igazából a leülepedett élesztő soha nem lett teljesen kitelepítve, így aztán azok csak ott erjesztették a sört évtizedek békéjében. Tökéletes reinkarnáció a következő nyugisabb életre – hagzik el Zénótól a sóhaj.
Hogy ma miket rejt a járatrendszer, az nem derülhet ki jobban számomra, mert öltözni kell. Száraz ruha annak, aki a 12-13 fokos vízhez vásárolt be. – Láttam én már nagyon kemény búvárokat, mondja Robi, miközben Foga és Kitti neoprénbe öltöznek. Itt senki nem izzad meg ma, körvonalazódik ki előttünk: a víz hideg lesz. hőseink pedig kemények. Stage palack, lámpák, no meg a sisakon a kölcsön GO-PRO. Az akciókamera.
Házigazdánk felkapcsolja a beépített alapvilágítást, így kivilágított merülőtér fogad. Magyar Nemo33 – másképp. Perverzebb énem azonnal jelentkezik egy freedive menetre. A normális, aktuális változatom rövid ellenőrzés és két szusszanás után elmerül a hűvösben és hasmánt csúszik le a lépcsőn. Embervájta kőfolyosókon merülünk.
Térkép a fejemben, tudom, hogy merre, mit merülünk. Hosszú egyenes járaton propellerezünk végig, a végén ott egy kút, fejjel előre lendülünk át egy átjárón, zúgunk lefele jó pár métert, csak hogy megtudjuk, zuhanó túlsúlyt lebegésbe hozni összetett dolog. Visszafele ugyanezen a széles, egyenes járat sejtelmes halogén kék fény szőtte árnyai között haladunk. Elképesztő érzés, valami olyan, ami meghatározza azt az embert, akik ezért lemászik a föld mélyére, ellentétben attól, aki ezt semmiképp nem tenné meg. Ketten eveznek előttem, jó nézni a távolságokat és a lámpájuk fényét, hogy teljesebb kép táruljon a szemem elé, mint nekik külön-külön. Látok vízmosásokat, ahol a repedéseken beáramló forrásvíz hordalékai púposodnak. Látok lámpabúrákat, régi villanykörtéket, ceruzajeleket, szerszámok nyomait a falakon. Látok korlátot, rozoga pallózatot a mélység felett. Néhol oldaljáratok, fülkék nyílnak. Már ott is vagyunk, ahol indultunk, majd egy nagy-nagy medence tárul a szemünk elé. A neoprénes csapat még itt kereng. Kitti és Foga igazán kemény búvárok, hogy neoprénben ilyen jól bírják. Szép látvány, elnézzük őket, majd 28 méterig zuhanunk, csigalépcsőn jövünk fel, és magunk is lebegünk a nagy, kivilágított csarnokban.
Impresszív – szavakkal leírni bajos lenne. Érezzük, itt a vége, majdnem egy óra repült el, de már mi is emelkedünk a felszínre.
Gyorsan átöltözünk, valahogy nincs tétova mozdulat. A járat sok meleget leszívott belőlünk, amit a levegő hidege is tudatosít. Sietünk kifelé, a napsütéses melegre, ahol jobban esik a beszéd. Bár szavaknál többet, csak a képek mondhatnak. Go-Pro, szemével, hamarosan pár mozgókép következik.
A napfény nélküli világ, a tömör árnyak birodalma ma átadta a meghívóját. A barlangi merülések most kezdődnek…
