Harcsakaland csukával

Bunker

Minden időben, avagy ha zárt térben készülsz merülni, nem számít az évszak. Várpalotára kellett mennünk, hogy megnézzük azt, amiről csak kósza híreket hallottunk. Ez pedig nem más, mint egy óvóhely, 16 méter mélyen a víz alatt.

Kulcsos ember enged be a nagy, elterülő udvarra. Fehér, apró murva csikorog a gumik alatt, ahogy a konvoj begördül, majd ki balra, ki jobbra grasszol. Magam sem tudom, hovy irányulunk, míg meg nem látom az egykori épületből maradt, háromszögletű kis bódét. Olyan, mint egy kicsi metrólejáró, vagy egy borospince lejáró. Olyan, mintha egy lépcsőházból csak a pincébe vezető lépcső maradt volna fent. Ide csoportosulunk. Vezetőkre és újoncokra oszlik a társaság. Utóbbiak azok, akik még nem, vagy máshol szerzett tapasztalatokkal vágnak neki a helyszínnek. Rutinosan szerel mindenki, dupla palackok kelnek életre a wingeken, karabinerek csattanank, száraz ruha cippzárak záródnak. Eligazítás, menet.

Van valami extrém abban, amikor az ember egy vízbe vesző lépcsőn trappol lefelé. Mikor a víz nyakig ér, akkor a boltív elkpesztően közeli. Ahogy előre tekintesz, a vízfelszínen megtörik a boltozat. Ez a kezdet és a vég találkozása. Utolsó kontroll és a víz alá merülök, követve a vezetőt. Mögöttem még ketten. Szépen, sorba fűzve.

Érdekes érzés, ahogy bezáródik a felszín, a víz alatti folyosó lefelé vezet. A térkép alapján számítok a fordulóra, az ajtónyílásokra és a mesterséges tér, mesterséges elemeire. Ember alkotta, elvarázsolt dimenzió. Ahogy a levegős atmoszféra kiszorult innen, a víznek adva helyet, úgy költözött be ide valami borzongatóan idegen ridegség, valami élettelen, sűrű dimenzió. Pont olyan, amiben a búvár hasra vetődve, a talaj fölött lebegve imbolyog. Ez az út, maga a felfedezés. Valami olyan tartomány, ahol igazán véve semmi, de semmi keresnivalója nincs az ember fiának. Itt mintha nem lenne idő, esemény, semmi, sehová nem tart. Az csak a fenti világban van, ahonnan most mi is kiszakadtunk egy időre.

Haladunk. Egymás után. Vigyázva, nehogy uszonyaink felkavarják a padlót borító, láthatatlan üledéket. A lámpák fénye bolyong a folyosón, árnyakat rajzolva kutat előre. Hátra is kell nézni. Minden hátraforduláskor a mögöttem lévő fény körívet rajzol. Zénó jelzi, hogy OK – jövök. Így járjuk be a folyosókat, az óvóhely lényegét, a kisebb helyiségekbe csak bevilágítva.  Mélység 16-17 méter.  Levegő rendben. Idő 38 perc. Az a para, hogy tudom-e, hol vagyok. Ha ki kellene jutni, merre indulnék? Persze tudom, de megborzongok azon, hogy a labirintusban rekedhetnék. Ekkor jön szembe a következő csoport. nem is olyan nagy a hely, mikor egymás alatt-felett kell elférni. A kimerevedett tér szinte hirtelen válik opálossá. Rengeteg lebegő szemcsén hasít keresztül lámpánk fénysugara. Ilyen az, amikor a zárt térben kezdenek összekavarodni a dolgok. Csökken a látótáv, romlik a vízminőség. Aki ilyenre adja a fejét, fel kell, hogy készüljön arra, hogy egy pillanat alatt borul rá a sötét, miközben semmi nem változik. Akkor ott a terv, a vezetőkötél és persze az egyetlen, kivezető út…

Itt volt az idő. Folyamatosan haladtunk, míg az ismerős felfelé vezető lépcsőhöz értünk végre. A lámpák kört írnak le. A csapat együtt. Lépcsőzünk, közeledünk a felszínhez. 5 méter. 3 perc. Majd jön a gravitáció, ahogy az ember elhagyja a hűs vizet. Izmok feszülnek, tömeget emelnek, tartanak meg. A dupla palack súlya alatt a heveder a vállakba vág. Megérkeztünk egy nehézségektől szép, zajló világba, ahol a levegőt szagok, ízek hatják át, a szél simogat és meleg napsugarak keltik életre a színeket.

Azt hiszem, nézőpontot kell néha cserélni, hogy a szépséget megannyi formájában meg tudjuk élni. Fenn és lenn, egyaránt. Van valami elvont szépség abban is, ahogy a palackok lekerülnek és az ember kibújik a szkafanderből. A csöpögő kellékek a megtett út valódiságát idézik. Réveteg örömmel pislogunk. Nem lehet megfogalmazni az érzést, amivel egy ilyen merülés jár. Megismételni? Megkíséreljük még – biztosan.