Csütörtökön eldőlt, hogy péntek reggel indulunk, két autóval, a többiek meg követnek majd. Séróból a legrövidebb nyomvonalon mentünk, de sajna Rédicsnek nagyon csak piros lámpás volt az út. Mármint csomó félpályás terelés volt útépítés miatt, durva tíz perceket kellett állni. Délután kettőre értünk le a tengerre, ahol (naná megmondtuk előre) napsütés fogadott. Mit volt mit tenni, irány a strand, mire előkerült Ivánunk és szállásunk megnyitotta előttünk túl voltunk pár fürdőzésen.
Gyerekek, akkora élményem volt snorkellel, hogy már csak ezért megérte eljönni!Úszkálgatok csak nézve, hol, milyen halrajok vannak, mit látunk majd ha merülünk, mikor csak valami fehéres torpedó függőlegesen a felszínig száguld. Mi a frász volt ez? Az látszott, hogy nem hal. Figyelek, megint egy ilyen fehér izé. Körül nézek, fent és lent, mire rájövök mit látok: két vízimadár játszik búvárosat, csöppet sem foglalkozva velem. Hűű, Geographic Chanel live! – ezt jobban meg kell nézni. A madarak csöppet sem szégyenlősek, két szusszanás után már merülnek is. Lezúzok utánuk, megragadok egy sziklát és duplán is lélegzetvisszatartva figyelek. Mint fóka, olyan manővereket írnak le, bukfenceznek, cikáznak, ahoy kishalakra vadásznak. Látom is, ahogy elkapnak egyet-egyet. A sziklaperem alá is be-be térnek, innen is próbálnak csipegetni. Feljönnek levegőért, én is élek a lehetőséggel. Persze nem örülhetek sokáig, mert alig szusszanok, megint lent vannak a mélyben. Mérem az időt: 35 másodperc. Majd 10 másodperc pihi, aztán újra merülés! Nos, a kismadarak nagyon jól adják elő, tény, hogy nem pihennek annyit, mint én.
Mire lemegy a Nap, megjön a csapat nagy része. Létszám 17. Öt új tanuló. A víz 19 fokos. Emlékezetemben ez októberre jellemző, ami már száraz ruhás szezon. Mindegy, a száraz ruci itt van most is, pont egy évet pihent összehajtva.
Nem kell ragozni, hogy zajlik egy kezdő vizsga: mindenki merül, ami belefér ebből én duplán veszem ki a részem. Elég jól, mert el is fáradok, no meg a végére mindenkit fel kell avatni. Ezt este hétig vacsorával koronázzuk meg: a bázis feletti étterem ezúttal is kitett magáért, ajánlom mindenkinek. Végül is három kávéval vezetek haza, no meg nagy kerülővel. A story: részeg szlovén határőrök visszafordítottak Mursko Sredicén. Hét éve járok erre, tele búvárcuccos kocsival, Montenegróig majd 10 határon át, de soha nem sikerült kilépéskor bélyegeztetni, elismertetni a kilépő felszereléseket hivatalosan – ugye egy majdani országba beléptetési probléma elkerülése végett. Most, ugyanazon a határon, ahol kategorikusan megtagadták anno a lista szignózását, nem engedtek vissza, mondván nincs listánk. Két ember két cucc, lehet visszafordulni a többivel.
Ki az, aki tudja, hogy láthatóan részeg határőröket, rendőröket hol kell bejelenteni? Külföldön, éjjel egykor? Engem az zavart leginkább, hogy az egész egyértelműen szopatás ízű volt. Hogy miattunk virrasztanak ott reggelig, akkor megteheti, hogy nekünk se legyen jó. (válasz mehet kommentbe)
Tehát gyorsan lesakkoztam magamba a legrövidebb utat: ugyan tetszett volna, hogy betartok nekik és szórakozunk az én ide passzolónak vélt játszmámmal, de ez időben és kimenetelben eléggé nem illett a gyorsan haza, reggel hatig ki kéne aludni a hétvégét c. forgatókönyvbe. Pár perc higgadt alkudozás és gyilkos farkasszemnézés után kezdtek nagyon-nagyon kiabálósak lenni (közelről éreztem hát, hogy piáztak), így mielőtt programot csináltak volna a kocsink átvizsgálásával Letenye felé vettük az irányt. Nem erről álmodtam. Hanem pihe puha ágyikóról és félnapi alvásról. Kettő után kezdődött az első részlet – mert a hétfő reggel már másik búvár projektre kellett átpakolni. A szám neve: turisztika tábor.
Összefoglalás: igen jó időben, igen jó helyen, igen jó emberekkel, hatalmasan szép, tartalmas hétvégét töltöttünk, szépeket merülve. Vodicét árban, feelingben, egészében verte. Ide visszajövünk még!
