Category Archives: Karas diving blog

  • 4

Jubileum

A merülések nyilvántartása a katonai és ipari búvárkodásra visszavezethető tradíció. Onnantól kezdve, hogy civil időket élünk és senki nem kéri számon a merüléseket, nincs is nagy szerepe a logbook vezetésének. Hogy ez mekkora tévedés! –  és mennyi magyarázat rá! Egyrészt sok az idióta, túlbonyolított bejegyzési forma, másrészt meg úgyse kell igazolni a merüléseket, hiszen nem pénzt, fizetést kapunk a merült órák után, hanem a bázis számításai szerint perkálunk úgyis. A kényelmes, punnyadt búvárnak nem hiányzik, hogy írogasson. Csomóan 50, vagy százas szám után profinak érezvén magukat hagynak fel a vezetéssel. Akad aki elveszti, van aki elpakolja a merülései nagy könyvét. Az öreg profik hasból három, négy, hatezer merülésesnek vallják magukat, meseszámok bajnokai ők. Ők vagy lódítanak, vagy csak ugye a kerekítés csapdájába esnek.  Ha nem, akkor én természetesen kopasz kis kezdő vagyok ezen öreg harcsákhoz képest. Talán ezért, talán mert Murphy így akarta, ez a mostani emlékezetesre sikerült diving volt, ahogy egy nagy jubileumhoz illik.

Ikuani. Erőteljes áramlásiról híres driftelős hely, sok halat ígér. Nincs megállás, visz a víz, vörös fokú készültség. Csak mert ha az ember nem vigyáz, akkor simán a reef tetején átpenderíti az átbukó áramlás. Minden ellenállás értelmetlen: a víz az úr. Ezért nem kopasz kisgyerekeknek való játszótér, megnézzük, mikor, kit hozunk ide. A vendégekkel nem is volt gond, túl voltak a bemelegítő merüléseken, amúgy meg évtizedes múltú aktív, sokszázmerüléses polgárok – akik már a nyolcvanas években Vörös tenger rajongók voltak.  Nos, a baj velem volt…

“Read More”

  • 0

Wobi

Teppichhai! – kiáltott fel Peter Müller (aus Münich) mikor találkozott vele. A német szakirodalom szerint ez a hason fekvő, rongyos lábtörlőt mintázó lapos fejű, kunkori farkú katonai álcázót viselő cápa indokolatlanul agresziv természetű: feljegyezték, hogy támadott meg búvárt. Jani cimborám szerint jó móka lenne úszni látni. Vinni le májas cuccot, attól beindul, mintha felhúzták volna! (Ugyan múltkor kipróbáltuk szirti cápára, de nem volt semmi. További kutatást igényel a téma) Na de Wobegong fronton, abban egyet értettünk, hogy ez békésnek látszó faj, flegmán tűri a legidiótább, nyomulós, pofába mászó fotósokat is. Kérdés, ha nem tűrné, akkor mekkorát tudna hasitani az emberből, ha úgy komolyabban odamarna?!

wobegong swim

A pofába mászó videós személyében ezen egészen éles helyzetben volt alkalmam gondolkodni. Mantákat hajtottunk, marathoni reefkutató merülés keretében, mikor is ritka pillanatként az úszó szőnyegcápával találkoztunk. Filmeztem, ahogy éppen leparkolt a korall tetejére – szóval nem volt éppen mélyálomban. Látom ám a kamera mellett, fél szemmel, hogy valaki határozottan nyomul, benyúl a képbe. Majd a merénylő kezét is látom az objektiven keresztül, ahogy a pálcával böködi oldalba. Yoriiiiis! Yoris az bizony, a gyerekarcú búvársrác amint mocsokul nekem ugratta őkelmét, a fél mázsás ragadozót! Le is dermedtem, de hát a cápa útjában állva megesik az ilyen. Toltam el magamtól a kamerával, mégse engem érjen a harapás. Meg legyen köztünk valami távolság legalább. Fotósoknak jó tanács: nincs szükség zoomra, ha egy cápa neked úszik, ne is babrálj vele, tök felesleges pepecselés. Én is inkább csak vártam egy kis rántást, abból adódó tompa fájdalmat, ami a harapással jár, tudva, hogy szörnyű bosszút állok rögtön Yorison, ha elvérzek is.

Egy biztos: az öregség hideg esős napjain nagyon szép emlék ezeken a kalandokon filózni. Meg azon, hogy szegény Yoris még ma is élne tán, ha nem úszkált volna annyit véres húsokkal kitömött jacketben a legcápagyanúsabb vizeinkben. (az emlitett naptól tette ezt…) De hát elkötelezett és vakmerő showman volt, amit nehéz lett volna megmondani, ha visszahúzódó csendes fiúként ismerszik meg, ahogy én is tettem a kezdetekkor. Egy biztos: most már tudjuk, hogy a cápa nem játék. Néha napján emelem poharam a vakmerő kis Yoris emlékére.

Amúgy a merülésből adódóan meg kell emlékeznünk pár mantára is, hiszen ott voltak, a maguk gyönyörűségében. Bővebb elbeszélést igényel az azóta történt traumatikus mantás merülés, illetve egy jubileumi merülőnap, ahol megint megmutattam a formám.


  • 0

Passage

passage_1.jpgEl vagyok maradva ezzel a beszámolóval, de csak mert folyamatosan úgy érzem, hiányzik valami még hozzá. Valóban nem teljes a kép, azaz nincs is igazi foto. Igazin azt értem, ami olyat üt, mint valóban ott lenni. Emlékszem az arcokra, az első túrámon: a csapat anno leszavazta az itteni merülést, így aztán eleve készületlenül, cucc nélkül néztünk csak ki a fejünkből.  Hogy ez mekkora hiba volt, na azt próbálom itt bemutatni.

A “köz” elnevezés két sziget közötti másfél kilométeres átjáróra utal. Olyan az egész, mintha egy trópusi folyón hajókázna az ember. Ez kétirányú, amit az árapály vezényel. Láthatóan folyik a víz: az alámosott sziklafalak alatt árnyas üregek, a kanyarokban védett, homokos öblök, a sziklasarkantyúknál a megforgatott örvénylő víz teszi élménnyé a mártózást. Heteket elkempingeznék itt.

Merülés: folyómeder sablon, csak jobb a látótáv, (5-10 méter) mint mondjuk otthon a Rába sodrában. A víz azonban ugyanúgy áramlik, érezni kell, hogy az ember játsszon vele. Itt jön a képbe a currenthook. Abszolut kényelmi eszköz a kapaszkodásban, ugyanis legjobb egy fix helyen percet elidőzni és figyelni az áramlásban elhúzó halakat. Időzítésre nincs sok alternativa, napszakhoz igazodunk, mikor a trópusi Nap a zenitjéről tűz le, akkor a barlangokban táncolnak a betűző fénysugarak. Hogy ehhez milyen áramlatot kap az ember, az végül is közömbös. Ha fordul a víz, akkor is kavargás van, csak akkor komfortos az expedíció, érezni a lényeget, de az embernek nem kell kapaszkodnia, megússza kisebb lapátolással. Ha rendesen süvít az áramlás, nos akkor meg nincs sok varia, vagy kiköti magát, vagy halad az árral. Ez esetben 10-15 perc alatt végigsöpör az amúgy kopár mederfenéken.

Kérdés: mit is kell nézni azon kívül, hogy folyik a víz? Nos, a középtájékon az üregek, azaz a barlang nyújtja a fő megállni valót. Szerencsémre a csoport nem igen állt meg itt, ezért vége tiszta, fel nem kevert körülmények között tudtam körbe úszni a helyet. Trapézhalak függönyként lebegtek, a fény táncot járt, mintákat rajzolt a sziklákra, ahol hatalmas, színes szivacsok terpeszkedtek. Más árnyas aláhajlásoknál a mélyebbről ismert gorgóniák legyezőszerű körvonalai bukkannak elő. Déltájban a fény ezeket is érinti, ilyenkor lehet látni az igazi színeket… Akad nudiwall is, de jómagam mindig a sziklakert felé fordulok. Majdnem elsüllyedt Stonehange ami itt van, játékos óriás által egymásra dobált sziklatömbök. Mindez a fő sodorvonalban, úgyhogy éppen áramlás függvénye, hogy sikerül megélni az ezekkel való találkát. Elképesztő élmény a Passage, kihagyhatatlan. A felszínen ugyanígy mesés.

passage_skull.jpg

A forgatókönyv szerint lehet kicsit fürödni, úszkálni, letusolni édesvízben. Itt ebédelünk, majd megyünk tovább a denevér barlanghoz, ahol helyi tradicionális temetkezés nyomait is megnézhetjük. Robogás a limestone szigetkúpok között, issza az ember szeme a látványt. Csordultig, mikor elérünk a szent helyekre. Nem vagyok egy temetőbe járó típus. Ez meg pláne túl erős, a csontok a temetetlenül hevernek, a koponyák üres szemgödrei a semmibe tekintenek. Színpadi kellék a Hamletből, vagy egy elmúlt idő legendás hőseinek maradványai? Koponya és lábszárcsontok, idő ette ruha foszlányok… Két verzió van. Egy: hajóról szemlélődünk és nem háborgatjuk a nyugvókat. Kettő, partra szállunk és felébresztjük a szellemvilágot.

Direkt járat vissza a szigetre. Ha van még időnk és nem hullámzik, akkor még lehet egy fotós-fürdős szigeten megállni. Ha okos dolog haladni, akkor minimum két óra innen még hazáig. Legutóbb szerencsénk volt: Mansuár szigetén túl, találkoztunk egy bálnával.

Haladunk csak, hosszúnak tűnik az út. Mire megérkezünk mindenki hallgataggá válik. Pörgős nap, két merülés, sok óra hajózás és sok-sok élmény. Valóban nem tudom képekbe önteni. Maradjunk abba, hogy látni kell, semmi nem fogható ehhez. Mivel nincs semmi anyag, hát mellékelek egy szép, profi Pápua feeling videót. Profi film, engem elvarázsolt!


  • 2

Picture Dragonet

Szemközti oldalon szoktak állni a szafarihajók. Van úgy, hogy ágról szakadt kis kalózbárka, de van, hogy tekintélyes és elegáns sokárbócos áll be az öbölbe. Fogalmunk sem volt, mit esznek azon a merülőhelyen, ahova ki szoktak állni. Egyszerűen nem állt össze a kép. Okay, hogy makróznak, mert az nem éppen egy christalbay tündökletes látótávval és hatalmas dús koralltömbökkel. Most azonban az olasz vezérguide, az amúgy profi Francesco meginvitált bennünket, hogy felfedje a titkot. Kicsit sem sejtette, hogy ezzel hibát követ el, azaz merényletet a saját csapata ellen. Felajánlotta, hogy megmutatja a helyet, ahol a ritkának számító Mandarinhal honol, egy szuszra fel is invitált bennünk a hajóra.

“Read More”

  • 0

Paradise Dua

Lehetne mondjuk 47 is a neve, de mivel ősöktől örökölt koordináta kettes (dua) bejegyzéssel, hát ez lett a paradicsomhoz ragasztva. Ezen a koordinátán három merülést követtem el. Egy szép driftelést a végén Wobegonggal, a másikat Shark Garden storyként, míg ezen mostanit “Curve” néven tudom tálalni, hiszen mint egy lekerekített asztalvég olyan a hely. Úgy is mondhatjuk, hogy számítottam két lehetőségre, de arra nem, hogy megint újat találok.

Én a talapzatig merültem, ahol egy kis zátonygerinc lejtett kifelé: 27 méter, barakuda suli, de szülői értekezlet lehet éppen, mert tiszteletre méltó felnőtt méretű mind. Áramlás nem igazán lengedez, zátony végi a feeling. A reggeli napsütés pont ide leér, a homok ragyog tőle, a környezet mély kék (persze 27 méteren mámorító is lehetne akár) egyszóval idill kiindulópont. Megsaccoljuk a helyes irányt, avagy hol nem szaladunk bele szembe-vízbe találós kérdés.  Csorgunk csak, majd egy sweetlips kiránduló csapat érkezik balról a kékből, határozott haladási alakzatban iramodnak felém és mellettem el. Napközben jó sweetlips valami korallblokk zugai mellett formál alvó alakzatot, ezek meg most kóvályognak haza. Hogy mivé lesz ez az óceán! – zsörtölődöm, hisz ezért nem lehet senkit megtalálni, mindenkit mindig keresni kell. Na, csorgunk tovább, felfele oldalazom az amúgy szép kis meredélyen. Kanyarodunk egy körív mentén ami azért jó, mert nem ér hirtelen véget a zátony, mielőtt kezdődik. Mire átkerülünk a másik oldalra fenn vagyunk 12 méteren, szép korallkert terül el a belső oldalon. Ha lenne még időnk, akkor átúsznék, megnézni milyen széles ívet kerültünk meg, de egyben kell maradni, hiszen vendég levegője véget ért, öt méteren hát kibuborékoljuk a biztonsági időt és felúszunk. Át fogom írni ezt a koordinátát háromra. Aztán meg meg fogom tudni, hogy először hol merültünk itt. Azon kívül van még időm és lehetőségem Paradiseokat merülni, úgyhogy ezen sorozat olvasóinak örömére: folytatjuk.


Barlangi bújócska

Blogtár