Teppichhai! – kiáltott fel Peter Müller (aus Münich) mikor találkozott vele. A német szakirodalom szerint ez a hason fekvő, rongyos lábtörlőt mintázó lapos fejű, kunkori farkú katonai álcázót viselő cápa indokolatlanul agresziv természetű: feljegyezték, hogy támadott meg búvárt. Jani cimborám szerint jó móka lenne úszni látni. Vinni le májas cuccot, attól beindul, mintha felhúzták volna! (Ugyan múltkor kipróbáltuk szirti cápára, de nem volt semmi. További kutatást igényel a téma) Na de Wobegong fronton, abban egyet értettünk, hogy ez békésnek látszó faj, flegmán tűri a legidiótább, nyomulós, pofába mászó fotósokat is. Kérdés, ha nem tűrné, akkor mekkorát tudna hasitani az emberből, ha úgy komolyabban odamarna?!
A pofába mászó videós személyében ezen egészen éles helyzetben volt alkalmam gondolkodni. Mantákat hajtottunk, marathoni reefkutató merülés keretében, mikor is ritka pillanatként az úszó szőnyegcápával találkoztunk. Filmeztem, ahogy éppen leparkolt a korall tetejére – szóval nem volt éppen mélyálomban. Látom ám a kamera mellett, fél szemmel, hogy valaki határozottan nyomul, benyúl a képbe. Majd a merénylő kezét is látom az objektiven keresztül, ahogy a pálcával böködi oldalba. Yoriiiiis! Yoris az bizony, a gyerekarcú búvársrác amint mocsokul nekem ugratta őkelmét, a fél mázsás ragadozót! Le is dermedtem, de hát a cápa útjában állva megesik az ilyen. Toltam el magamtól a kamerával, mégse engem érjen a harapás. Meg legyen köztünk valami távolság legalább. Fotósoknak jó tanács: nincs szükség zoomra, ha egy cápa neked úszik, ne is babrálj vele, tök felesleges pepecselés. Én is inkább csak vártam egy kis rántást, abból adódó tompa fájdalmat, ami a harapással jár, tudva, hogy szörnyű bosszút állok rögtön Yorison, ha elvérzek is.
Egy biztos: az öregség hideg esős napjain nagyon szép emlék ezeken a kalandokon filózni. Meg azon, hogy szegény Yoris még ma is élne tán, ha nem úszkált volna annyit véres húsokkal kitömött jacketben a legcápagyanúsabb vizeinkben. (az emlitett naptól tette ezt…) De hát elkötelezett és vakmerő showman volt, amit nehéz lett volna megmondani, ha visszahúzódó csendes fiúként ismerszik meg, ahogy én is tettem a kezdetekkor. Egy biztos: most már tudjuk, hogy a cápa nem játék. Néha napján emelem poharam a vakmerő kis Yoris emlékére.
Amúgy a merülésből adódóan meg kell emlékeznünk pár mantára is, hiszen ott voltak, a maguk gyönyörűségében. Bővebb elbeszélést igényel az azóta történt traumatikus mantás merülés, illetve egy jubileumi merülőnap, ahol megint megmutattam a formám.
