Egyszer volt, hol nem volt, volt egy zátony, az üveghalakon túl, ahol már a manta sem jár, ott, ahova búvár vezetőink sem merészkednek. Ismeretlen okból egy előttem arra járó ember – talán csodálata jeléül- Paradise reefnek nevezte ezt a helyet, pont úgy, ahogy most én holmi Shark Gardenről regélek. Ezen a zátonyon már magam is merültem párat, de csak ugyanarra a következtetésre jutottam mint a helyi víziemberek, maguk a bennszülött búvárjaink: itt még soha nem sikerült kétszer ugyanazt merülni. Vakarásztak is vonakodásuknak még vagy négy módon hangot adva, de makacs hangulatomban tele szép reményekkel a rejtélyes koordinátára irányítottam a GPS-t és a meglepetés ígéretével töltött vendégekkel kifutott kis hajónk.
Az érkezésen múlik minden. Alattunk ott a zátony, stimmel a koordináta, majd pedig ugrik valamelyikünk ellenőrizni az áramlás irányát, illetve erről diskurál a halakkal, esetleg magától Neptuntól kér útbaigazítást. Ez rendületlenül egy helyben le is zavarható, csak a GPS jelez 2 km/óra körüli haladást, ami a nyílt vízen egy húsz méteren lévő zátonytól egész jó tempó. Mármint relative jó, ha nem a hajónk közlekedne ilyen passzív bizonyossággal. Ezt fokozzuk a szemmérték váltakozó erejével, mikor is a hajós hasára csap, húzza a gázkart a búvárvezető varázsigéket mormolva néz előre intuíció után, én meg homlok ráncolva látom a GPS kijelzőn az eltérést ugrás előtt. Kicsit olyan ez, mint amikor a szél belelapoz a szakácskönyvbe: valami új dolog sül ki belőle. Mire hármat számolok, mindenki bukfencezik. Így jutunk a vízbe.
Áramlás mentes időt választottam, ehhez mérten a barátságos kis sodrás fogad. Lanka, korallok szép számmal és sok-sok hal. Eddig semmi extra, ugyanis ez alapkövetelmény egy jó merüléshez, főleg ebben a távoli zónában. Rögtön egy fehér uszonyú szirti cápa jön szembe, nyurga suhanc méretű, elég közvetlen jószág. Negyed óra múlva indul a cápa show, amikor is egy black tip kőröz nekünk szépen. Már-már azt mondom, szégyenlős fajta, mikor valami villan, hátulról csap oda Riksonhoz egy jó testközelből, meg is rándul az ember, épp csak nem ért hozzá. Huhh, ez izgi pillanat volt! Cápák, most már ketten vannak. Aztán valami sziluett megint – tán baj van a térérzékelésemmel, mert fura egy sziluett. Pedig cápa. Ahogy ráfókuszálok, illeszkedik be a térbe, azaz látom csak, hogy milyen messze is van igazából és miért olyan pici: babycápa! Kamerával nehéz követni, mert gyorsan mozog. Az összes vadállat gyors, ki sem tudom választani, melyiket filmezzem. Mert vannak még újabbak, másik három babaméret. Hát ezek most már elegen vannak, egy szinkronúszó formációval meglephetnének, ahelyett, hogy itt rohangásznak. Mondjuk érthető az oka: Bija mint jó prímás, a küzdőtér közepén csak húzza a cápának való frekvenciát. Ismert módszer: ha ismersz egy hangot, ami után az állatok érdeklődnek, netán még idegesíti is őket, akkor próbáld csaliként használni. Működik. Ezen a zátonyon momentán az összes éhenkórász cápa körülöttünk ugrál. Igaz, pár perc az egész, aztán ahogy kezdődött, véget is ér, hiába a jó zenész.
Driftelünk tovább, kanyarodika reef, mélységből evezünk felfelé, velünk tart az áramlás. Most pont merőlegesen haladunk mint az elején. Sima tábla plató, semmi kapaszkodó, memóriafogas. Gondolkodom rajta, hogy ezt a reefet, cápával vagy anélkül ugorjuk-e még. Koordináta van – ha másra nem jó, arra biztosan, hogy találjunk egy újabb helyet. Navigáció kérem a helyén Pápuán! Jelentem: negyven méterrel a beugrási GPS koordináta mellett jöttünk fel – bár ezt a tényt nehéz feldolgozni.
