Ikuani
Category : Blogroll , Karas diving blog , Papua Paradise , Uncategorized
Pápua nyelven zátonyt jelent. Minden magyarázat, jelző, becenév nélkül “a” merülőhely neve, hajóval alig húsz percre a bázistól. Itt több ugró pozíció is van, például a Baru Tahun Reef, illetve a másik oldalon a Bao Ikuani, de ehhez a csoporthoz sorolnám még a Paradise Reef már emlegetett csodáit is.
Csak decemberben kezdtük merülni, de ha valami kis fűszeres, extra merülésre van szükség, akkor mindig első eshetőségként mérlegelem, ki tudunk-e ide futni. Mivel rég írtam helyről, azért bemutatnám – ha már ez az egyik ritka és kedvenc merülőhelyem. Ritka, mert nem gyakran merüljük, ritka mert más mint a többi.
Ikuani térsége egy nagy fehér folt, maga egy vízválasztó, hosszú zátony. A vonulat teteje 8-12 méter mélyen húzódik, északi oldala meredekebben és biztosan fut a mélység felé, nyíltvíz hangulatot sugall. Ezen az oldalon a zátonyon átbukó áramlás hozza létre azt a driftet, amivel ÉK felé lehet száguldani. Nem a koralljaról híres, bár a déli vonulata mentén rengeteg koralltömb kínálja a keménykorall formációk változatos szépségét. Ellentétes, déli áramláskor ez a lankásabb, tagolt déli oldal vonzza a halakat – sajnos a látótávolság kisebb ilyenkor. Ha fordul az áramlás, lassan teszi, ilyenkor nem érezhető az, hogy kis mélységnél a víz néha durva erővel akarja magával ragadni a búvárt. Ez az átbukó áramlás nem gond, ha az ember megkapaszkodik a reefen lobogni és figyelni. Van mit!
Ha nincs áramlás, nincs cápa! – ez pedig cápanézős hely. No meg halakkal táncolós. A merülés második felére érünk be általában abba a zónába, ahol a feltűnnek a főszereplők: bemelegítésnek zászlós halak, a nyílt kék víz felől pedig sokkal több diszkoszhal rajzolódik ki, mint a koralloknál. Van tonhal, torpedótestű predátorok, makrélák, cirkáló travely, mindenki hajtja az apró halakat. Fortyog a víz a doktorhalak rajaitól, kis kék íjhalak verődnek légiókba, barakuda rajok húznak el kötelékben a nagy hallevesben. A cápashow pedig bármikor kezdődhet. Hol egy-egy blacktip reefshark húz el, de akad szürke szirti, fehér foltos is, ha pedig akad, akkor fel-le cirkál. Kavalkád! – az ember kapkodja a fejét, sodródik elakadó lélegzettel. Nem kell 15 méternél mélyebbre menni, nem kell úszni. Ott kell lenni és beszippantani a pillanatot, az élet megannyi rezdülését, ami örvénylően pulzál és vibrál ebben a hatalmas tömegben. Dobban a víz, ahogy halrajok egyszerre rebbennek, ahogy a cápa elrugaszkodik: mintha a tenger pulzusát érezné az ember.
Mikor már azt hinni, nem lehet jobb, akkor fordul elő, hogy beleerősítenek a cápák. Mintha követnék a búvárokat. Egyszerre többet is látni néha ilyenkor, de hát a merülés végére értünk, bója a felszínen, búvárok pedig 5 méter mélyen. Safety stop természetesen, általában a nagy kékben. Persze, hogy mindenki skubizik körbe, van-e cápa a közelben. Ugyan búvár nincs az étrenden, de ezek a majd két méteres agresszorok elég fenyegetést jelentenek a legoptimistább vendégnek is. Feltűnően hamar elhagyjuk a vizet. Ez egy tipikus merülés itt.
Amúgy nyíltvíz lévén ki kell várni a megfelelő szép időt és a legjobb áramlási viszonyokat. Általában a délutáni időpont a kedvezőbb a merülésre. Most éppen álló víznél ugrottuk kétszer, két délutai időpontban. Jó alkalom volt a déli oldal felfedezésére, ahol nagyon jó koralltömbök között, majdhogy vörös tenger feelingem lett. Na de annyi de annyi hal cirkált, hogy én nem is néztem a korallokat. Cápa mutatóba volt, rögtön kettő hatalmas kövér szürke szirti is, de ma nem szerepeltek. Irgalmatlan méretű sárga farkú barakudák húztak el a fejem felett – még csak nem is köszöntek. Mosolyuk minden volt csak bíztató nem: azok a sorban kiálló tűhegyes fogak még nekem is fenyegetéssel bírtak. Az egész merülés alatt nagy zöld doktorhalak kavarogtak körülöttünk, néha alig láttuk egymást. Állítólag ez a híres Raja Ampat halleves, amiért érdemes ide jönni. Én kajálom.
Tény, hogy megkésve, fél ötkor, gyér fényben és a zöldes, maszatos vízbe ugrottunk. Áramlás és cápák nélkül. De a hely hozta az élményt. Mondani sem kell, azon agyalok, mikor térünk vissza legközelebb a kívánt ideális feltételek között merülve.
Úgy tűnt, mintha a tenger szándékosan rejtegetné előlünk. Van aki már látta, van aki szerint amott volt, van aki meg hallott róla. Szóbeszéd tárgya. Az súrolja a lehetetlent, hogy mikor Indonézia szerte a búvárok felfedezik a helyeket, akkor mindenhol felbukkannak, hát nekünk ne lenne? Így aztán elmondhatom, hogy régóta folyik a “szellemvadászat”. A kutatás tárgya a ghostpipefish nevű kis lény, amely fotósok és búvárok keresett alanya. Egyfajta biospot, a makro kategóriából. Örömmel jelentem, hogy előkerültek az első fix példányok.
A búvárfotózás porondján az amatőr kattogtatóktól a profi tengeralattjáróvá épített technikát hajtókig rengeteg fellépő akad. Az értéket azonban a született minőség adja. Meg a képek születésének módja. A technika persze fontos faktor, a téma úgyszintén, ahogy maga a búvár is. Sok embert láttam fotózni, láttam a végtermékeket. Kevésre mondtam, hogy hűha! Ha igen, akkor annak mindig csúnya vége lett: fogtam a saját aktuális fotóalbumomat miközben még mesterem képinek színvonala vibrált a retinámon, na mit tettem? Nyomkodtam vadul a delete gombot! Az ilyen ámokfutó vérengzések kép-gigabájtok digitális bezúzásáig fajulnak. Az ember egyszerűen utálja, ha nem jó a kép, szigorúbban töröl. Meg talán okosodik is – főleg ha van kitől. Utolsó ilyen típusú találkozásom alanya